2013. augusztus 21., szerda

14.fejezet

Drága Olvasóim! Mérföldkőhöz érkeztünk, ugyanis most az utolsó fejezetet olvashatjátok az Escape-ből, amit még egy Epilógus fog követni, amit a héten teszek fel, s így lesz teljes a történet. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, és örülnék, ha itt hagynátok a nyomotokat, így, utolsó fejezet lévén! Sokat jelentene mindenkitől néhány szó. A jelenlegi dal ez lesz, jó olvasást!

14. fejezet

A helyiségben megfagyott a levegő. Eleanor meredten bámult az előtte lévő kapucsínóra, miközben elméjében megannyi gondolat játszódott le néhány másodperc töredéke alatt. Nem értette, mit keresett náluk
Ed – mert biztos volt benne, hogy ő állt az ajtóban -, hogy miért jött utána, s miért nem engedte el közel másfél hónap után Eleanort?! Aztán arra gondolt, mekkora bolond, amiért ilyeneket mondott magában, s rögtön eszébe ötlött az előző éjszaka, mikor újból kiment a tengerpartra, veszélyesen közel a hullámokhoz…
A jó idő miatt az ég aznap tiszta volt, s mikor késődélután lement a Nap, az ég vérvörösbe borult. A horizont a tenger felett gyönyörű volt, Eleanor egészen elveszett a látványban. Zsebéből előhúzott egy öngyújtót, s egy szál cigarettát, majd körülnézett a fekete tájon maga mögött, végül meggyújtotta a dohányt.
Az első néhány slukkot elszívva átmeneti nyugalom öntötte el lelkét, és ámulva figyelte a szürke füstöt a mély-narancs háttérbe olvadni. Aztán valami egészen hirtelen belenyilallt a lelkébe, egy érzés, amitől legszívesebben felordított volna. Az a mélységes hiányérzet, mely szétfeszítette az elméjét, szívét pedig csaknem összezúzta.
Azért nyúlt aznap éjszaka cigarettához – jött rá néhány pillanat gondolkodás után -, mert ez az apró motívum is Edre emlékeztette, a szokására, a teljes valójára, aminek egy része maga Eleanor volt. S ezt ő is érezte. Ed lelkének egy részévé vált az együtt töltött idő alatt, s mikor elhagyta őt, egy lélekdarabját is otthagyta a férfinél.
Könnyekben tört ki, miután elszakította tekintetét a délig leégett szálról, majd szemét az egyre több színt vesztő tájon pihentette meg.
Rádöbbent, hogy Ed volt a valódi otthona. A lelke mindvégig ott volt békében, s azért tért vissza a szülőföldjére, mert a múlt nem hagyta megnyugodni a lelkét. De mindvégig Ed valója volt az a hely, ahol a szíve otthonra talált.

"Give me love like never before,
'Cause lately I've been craving more,
And it's been a while but I still feel the same,
Maybe I should let you go”

Dúdolgatta magának elszorult torokkal, ahogy felidézte Ed arcát. Mintha itt minden gúnyt űzött volna Eleanorral… Az ég vöröses árnyalata éppen olyan volt, mint Ed kusza hajtincsei, a mai napi tiszta ég kékje is megegyezet Ed szemeinek színével. Mintha jelezték volna a férfi közeledtét – gondolt bele Eleanor, ahogy visszatért a jelenbe, aztán Cissy tekintetét figyelmen kívül hagyva felállt az asztaltól.
A bejárati ajtóban szemező édesanya és Ed még mindig csendesen figyelte egymást, olyannyira, hogy Ed abba is belegondolt, rossz helyen kopogtatott. Az idegesség kezdte egyre jobban szétvetni belülről, és már annak is örült, hogy épségben eljutott idáig. Éjszaka szörnyen sötét volt, ez pedig megnehezítette az úton maradást, főleg azt, hogy letaláljon erre az eldugott helyre, ahol vélhetőleg Eleanorék laktak.
– Ed… - hallotta meg a világ legszebb hangját a házból a fiú, majd a szőke hajú középkorú nő mögött feltűnt a húsz évvel fiatalabb valója, a lánya…
– Eleanor! – akadt el a lélegzete a férfinek, ahogy egykori kedvesére pillantott, a félhomályban viszont nem sikerült megfelelően szemügyre vennie a rég nem látott lány arcvonásait. Félt a reakciójától.
– Anyu, kérlek, magunkra hagynál? – kérdezte El csöndesen, mégis határozottan, s mert látta az édesanyján lévő értetlen arckifejezést, gyorsan hozzátette: - Később mindent elmondok… - majd, mint akinek eszébe jutott még valami, úgy folytatta: - Tényleg mindent.
Miután végleg magukra maradtak a fiatalok, Eleanor átlépte a ház küszöbét, s miközben behúzta maga mögött az ajtót, bele sem gondolt abba, hogy Ed fáradt lehetett az úttól.
– Nem kellene itt lenned, nem számítottam rád itt – kezdte, miután lesétált a lépcsőről, és egyik kezével körbe mutatott a nyomatékosság kedvéért, Ednek pedig nehezére esett nem a nő ajkait figyelni. Oly rég óta nem csókolhatta a lágy ajkakat, amik kedveséhez tartoztak, és aki már rettentően hiányzott neki. Egyetlen érintéséért ölni tudott volna.
– Figyelj rám! Engem nem érdekel a múltad, az, hogy mit tettél anno… - fogott bele ő is abba, ami már oly rég kikívánkozott belőle, de nem merte elmondani a lánynak – másfelől esélye sem volt rá. – Azt hiszem, nem bíztál bennem eléggé, hogy elmondd, miket éltél át előttem, de ezen segíthetünk. Nem szabadott volna elmenned, együtt bármit megoldhatunk, csak hinned kellene bennem… - kereste a szavakat Ed, de Eleanor idegesen félbeszakította.
– Nem arról van szó, hogy bízom-e benned, vagy sem. Fogalmad sincs róla, milyen ember voltam előtted, Ed! Te tettél jobbá… És most itt állsz előttem! El sem hiszem, hogy idáig utaztál miattam. Dühösnek kellene lenned, amiért magadra hagytalak, de Te mégis itt vagy. Túl jó vagy hozzám, Ed, félek, hogy nem érdemellek meg… - fakadt ki a fiatal nő, gyorsan letörölve forró könnyeit, próbálva megemészteni az érzést, ami az előbb elmondottakkal volt kapcsolatban. Valóban így gondolta az egészet, ezek nem üres kifogások voltak a menekülésére, és ezt Ed is tudta. Sőt, látta, mennyire összetört volt a lány, akibe még mindig mélységesen szerelmes volt. Annyi idő után is.
A férfi legyőzte a köztük lévő távolságot, a kezével óvatosan megkereste Eleanor kézfejét, s összefűzte az ujjaikat, majd mélyen a nő hideg-kék tekintetébe nézett, amik még az éjszakai gyér fényben is látszódtak, végül azt mondta:
– Ez a különbség köztünk. Én meg tudok bocsájtani magamnak, ugyanígy neked is. Az életünk olyan rövid, kár folyamatosan a régmúlton rágódni, mikor a legtöbb hibánkat már nem tudjuk helyre hozni… Máskülönben azért jöttem ide, mert szeretlek, és hogy tudassam veled, támogatlak. Bármit elmondhatsz nekem, meghallgatlak. Nem foglak elít
élni, mert tudom, most milyen ember vagy. Nem számít, mi volt régen. Csak a jelen érdekel – cirógatta meg gyengéden Eleanor felhevült arcát a hüvelykujjával, majd látva, hogy a lány nem hárítja el az érintését, tenyerét gyengéden a fiatal nő állára simította, és lassan közelebb vonta az arcát a sajátjához.
A szikrák mintha újra életre keltek volna közöttük, s Ed érezte a lány lélegzetvételét az ajkain, miközben a férfi lelke felhevült a mély érzésektől. Ajkaik végül annyi idő után újra találkozhattak, s ezúttal egyikőjükben sem volt a szomorúságnak a legkisebb nyoma sem.
Aznap éjszaka Ed a lány szobájában aludt, csókoknál több viszont nem történt köztük. Jól tudták, hogy idő kell ahhoz, hogy újraélesszék a kapcsolatukat, és még rengeteg beszélgetésre volt szükségük, hogy a köztük lévő kémia mellett meglegyen a lelki része is a dolognak. Ezt nem csak Eleanor szerette volna olyannyira, hanem Ed is. Meg akart tudni mindent a lányról, minden egyes csekélységet, és az, hogy végre azon a helyen volt, ahol Eleanor felnőtt, biztos volt benne, hogy jól döntött. Hol máshol tudhatott volna meg minél többet a kedveséről, mint az otthonában?

***

– Tehát Ed, azt mondod, már két éve együtt éltetek? És erről nekem miért nem mondott semmit a kisasszony? – kérdezte Eleanor édesanyja a családi asztalnál ülve, miután a jelenlévők nagy része helyet foglalt ott. Eleanor elpirulva nézte az Eddel összekulcsolt ujjaikat az asztal alatt, miközben a mellette ülő férfi büszkén mosolygott a lány anyjára.
– Biztos vagyok benne, hogy később elmondta volna, de így van, Mrs. Hudson. Ráadásul hosszútávra tervezünk jelenleg, mindössze egy kis szünetet tartottunk, ugyanis az albumom – amit ön is meghallgatott, ha jól tudom -, előkészületei miatt nem tudtam Eleanorral tartani ide. Viszont most már itt vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket – mosolygott tisztelettudóan Ed, a középkorú nőt teljesen levéve a lábáról, míg Eleanor apja csöndesen szemlélte a fiút. Mindeddig nem tett fel egy kérdést sem, ez pedig a fiataloknak is feltűnt.
Előző este nem volt idő egy ilyen sok időt felélő beszélgetésre, egyébként is későre járt, s miután Cissy elment Eleanoréktól, a lánynak a fiú elszállásolására volt ideje, mielőtt lefeküdtek a megvetett ágyra beszélgetni, zárt ajtók mögött, kettesben.
– Biztos, hogy az éneklésből akarsz megélni, fiam? – kérdezte kétkedve a lány apja, miután végre szóhoz jutott, mert felesége rengeteg kérdéssel bombázta a párt. Ed mélyen a férfi szemébe nézett, s úgy válaszolt:
– A zene az, ami kiegészít – persze csak Eleanor mellett -, de látom, hogy van jövője a dolognak, jelenleg a karrierem is felfelé ível, igazság szerint most is turnéznom kellene, de Eleanort a világért sem hagytam volna még több ideig magára. Már így is szörnyen hiányzott – húzta magához a méz szőke hajú lányt, aki ragyogó tekintettel nézett fel az óceán kék szemekbe. Eleanor pontosan meg tudta érteni, amit Ed akkor érezhetett.
– Ön mivel foglalkozik, ha szabad megkérdeznem? – kérdezett vissza a férfi udvariasan, megmaradva a magázódásnál, hiszen az apa már nem a harmincas éveit élte. Ezt a tulajdonságot díjazta is Eleanor apja, mert ezek után mintha közvetlenebb lett volna hozzá.
A beszélgetés tovább folytatódott, míg Eleanor ritkán, de beleszólt a társalgába, legtöbbször viszont csendesen ült a helyén, és élvezte Ed közelségét. Egyetlen gondolat motoszkált csak a fejében, ami lehangolta, és görcsöket idézett fel a gyomrában. Mi lehetett Finnel, és Cissy miért nem mondott még róla semmit sem? Ezt az egy dolgot még ki kellett derítenie, mielőtt belefog az Eddel való jövő tervezésébe.

***

A hét további része azzal telt, hogy Eleanor elvitte Edet mindazokra a helyekre, ahol világéletében tartózkodni szeretett. Jártak lent a tengerparton, kéz a kézben, miközben a távoli fenyvesek zöldjét figyelték, vagy a kéklő horizontot. Sétáltak a hegyekben, mikor El túrázni vitte a fiút, és voltak az ott csobogó pataknál, mikor megálltak pihenni. Eleanor még a nagymamája és nagypapája sírjához is elvitte Edet, miután elmondta neki a gyerekkorának azon részét, amiben a nagyszülők szerepet játszottak. A fiatal nő körbevezette őt a közeli városban, miközben a lány próbálta meggyőzni magát arról, hogy az ott lakó emberek nem tudnak a mostani énjéről semmit sem, így alaptalanul mondhattak róla rossz dolgokat, neki azzal már nem kellett törődnie. Ed kedvéért megpróbálta szebbnek látni a világot, legfőképp azért, mert végre mellette volt a férfi, akit szeretett.
Otthon volt, mert a szíve végül hazatalált.

***

Napok múltán Cissy tűnt fel a semmiből, meglehetősen felkavarva Eleanort már a látványával is. A barátnőt egy hete látta utoljára, mikor Ed érkezett meg hozzájuk, viszont az óta, ha Eleanor őszinte akart lenni magához, minden gondolata Ed körül forgott, meg persze Finn tartózkodási helyén. Még mindig félt, azonban sejtette, hogy Cissy tud róla valami kulcsfontosságút.
Eleanorék éppen egy piknikezésről tértek vissza a közeli erdő mellől, az élmény pedig elég meghatározó volt a lány számára, mert azóta rettegett a közeli fenyvestől, mióta a fasor szélén Finn megtámadta. Azonban Ed elkísérte arra a helyre, és hagyta, hogy a lány kiöntse neki a szívét, így feldolgozva egy újabb traumát. Eleanor pedig egy fokkal bátrabb lett, mert szembe nézett egy régóta kísértő félelmével.
A tóparti ház kapujában viszont Cissy várta őket, amit Eleanor nem tudott hová tenni. Cissy haja csapzott volt, egyik lábfejével pedig lázasan dobolt a járdán.
– Sziasztok – köszöntötte a fiatalokat, mikor azok még méterekre voltak tőle. Aztán a barátnőjére kapta a tekintetét, figyelmen kívül hagyva Edet. – Eleanor, válthatnánk néhány szót négy szem közt?
– Bármit, amit szeretnél mondani, nyugodtan megoszthatod Eddel is. Nincs többé titkom előtte – jelentette ki magabiztosan Eleanor, megszorítva a fiú kezét, akivel ha lehet, még közelebb kerültek az otthon töltött napok alatt. Ed is látta a kedvesén, hogy teljesen másképp viselkedik itthon, mint Londonban bármikor, s csak most jött rá, hogy valójában csak egy oldalát ismerte – bár azt is alig – a lánynak. Hihetetlen, hogy még most is titokzatos maradt számára Eleanor, pedig mindent tudott róla most már. Azonban ez a titokzatossága csak még inkább tetszett neki. Ez volt az igazi  Eleanor.
– Rendben van, az a lényeg, hogy van ez a dolog Finnel… Az elmúlt néhány napban jobban utána jártam, mit csinálhat mostanában. Még mindig itt van a kontinensen, nem is olyan távol innen… - kezdte Cissy homlok ráncolva, próbálva nem olyan szavakat használni, amikkel felizgathatja a lányt. Azonban úgy tűnt, ezzel már elkésett.
– Tessék? Itt van? Micsoda? – kapkodta egyre sűrűbben a levegőjét Eleanor, az arca egészen kipirult, miközben próbált megragadni valamit, amiben megkapaszkodhat. Ed aggódóan ölelte át hátulról, hogy megtartsa kedvesét, mielőtt az véletlenül elájulna. A lány szemében könnyek gyűltek, miközben pánik kúszott fel a torkában, a füle pedig zúgott. Az elméje valósággal zsongott a gondolatoktól, amiket Finn kavart fel benne.
– Eleanor, figyelj már ide, hallod! Finn börtönbe került, már egy éve ott tengeti az unalmas napjait. Nincs miért aggódnod, nyugodj már meg! – kiáltott rá idegesen Cissy, mert benne is felment a pumpa, amiért látta így rettegni a barátnőjét. A finom női kéz kisimított egy tincset Eleanor arcából, majd megsimította a lány karját, megnyugtatásként szánva.
Eleanor eközben azon volt, hogy feldolgozza az imént hallott híreket. Vagy inkább tényeket. Finn a börtönben, szó sincs arról, hogy üldözné őt. Hogy bosszúból meg akarná keseríteni az életét. Nem. Végre úgy tűnt, biztonságban volt.
Ed bevezette őt a házba, Cissyvel a hátuk mögött, majd leültették az egyik fotelbe, hogy fújja ki magát. A lány édesanyja is hasonló állapotba került, mikor meglátta Elt a székbe roskadva ülni, mellette Eddel. Mégsem szólt bele, Cissy mindössze félrehívta a középkorú nőt, és beavatta őt a részletekbe – hiszen Eleanor már beismerte a szüleinek ezt a dolgot, ideje volt hát neki is megtudnia, felesleges aggódniuk.
Ed ugyanebben a pillanatban próbálta minél biztosabban támogatni kedvesét. Gyengéden pillantott le a lányra, akinek a hideg-kék tekintete a földet pásztázta, majd mikor a fiú beszélni kezdett hozzá, az óceán kék szemekbe pillantott, s elveszett bennük.
– Most már minden rendben lesz, érted? Nincs mitől félned többé, itt vagyok melletted – fogta a kezei közé a nő kezét Ed, hogy szorosan – mégis fájdalomtól mentesen – megszorítsa őket, fizikailag biztatva a lányt. S most az egyszer Eleanor teljes szívéből bízott a férfi szavaiban.
Vár rájuk egy új élet, ahol már nem számít a múlt, s Eleanor végre önmaga lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése