2013. augusztus 15., csütörtök

13.fejezet

Sziasztok! Készen van az új rész, néhány meglepetéssel, ami talán nem is olyan nagy. :) Remélem, mindenkinek tetszeni fog, a mostani fejezet dala Ez lesz, és örülnék, ha itt hagynátok a nyomotokat is! :)

13. fejezet

Az idő hetek óta most volt a legjobb, és Eleanor úgy határozott, hogy az aznapi délutánját a tóparton fogja tölteni. Mikor kiért a gyér nap sütötte partra, egy pokrócot leterítve a fűre kipakolta a táskájában lévő könyvet. Hasra fekve kezdett olvasni, miközben tűrte a kissé hűvös szelet, ami megrezegtette a lapokat, és a ruháját egyaránt. Egy elszabadult szőke tincset a füle mögé tűrt, és tovább olvasta Jane Austen egyik könyvét, elveszve a sorok között.
Néhány oldallal később jött rá, hogy semmi sem ragadt meg abból, amit az imént olvasott, ugyanis egy valakin járt megint az esze. Természetesen Eden, akinek az albuma nem csak Angliában lett siker, hanem idáig is eljutott. Egy hónapja volt annak, hogy nem látta Őt, a fiú arcképe és hangja azonban ugyanúgy kísértik. Ed albumát egyébként titokban vásárolta meg – persze később a lány anyukája kezébe került a CD, bár a szülő mindössze azt hitte az énekesről, hogy Eleanor egyik kedvenc előadója -, mikor sokkos állapotban megpillantotta a helyi zenebolt kirakatában, persze nem teketóriázott, azonnal besietett a boltba, és rögtön meg is vásárolta az egyik példányt. Miközben hazataxizott, végig a borítót fixírozta, s elmorzsolt néhány könnycseppet is. A sofőr persze mindig ugyanaz volt, így ismerte már Eleanort és a lány csendes énjét. Sohasem beszéltek. Eleanor senkivel sem beszélt, kivéve a szüleivel néhány szót, és Cissyről sem hallott semmit a kiállítás megnyitója után.
Annak is immáron két hete – gondolkodott El. – és még mindig kerül engem. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen.
Felsóhajtott, miközben betette a könyvjelzőt az adott oldalak közé, majd összecsukta a könyvet. Még mindig a hasán fekve a tenyerébe helyezte állát, és figyelte a tavat, amely lassan csordogált le az egyik távoli hegyről. Elővette a lejátszóját, amire rámásolta Ed minden számát, majd a fülébe téve a fejhallgatót elmerült a férfi érzelmes hangjában. A könnycseppek lassan folytak végig arcán, miközben megbabonázva hagyta a tekintetét a víz egy pontján, nem merve lehunyni a szemeit. De ez sem segített abban, hogy Ed arcképe ne ússzon elméjébe, szüntelenül maga előtt látta Őt.

„Oh, you are my one and only.
You can wrap your fingers round my thumb and hold me tight.
And you'll be alright.”

Eleanor a gondolataiba merülve nem is sejtette, ki közeledett felé. Cissy hosszú nadrágban, és egy sötét rövid ujjúban, oldalán egy válltáskával battyogott le a meredek oldalon, miközben megpillantotta Eleanort. A szőke hajú lányt figyelte, akit először a szüleinél keresett, viszont azok tovább küldték ide azzal az információval, hogy Eleanor kimozdult és a tóparton pihent.
Nos, ez Cissy számára mostanra nyilvánvaló volt, már csak azt nem értette, miért sírt egykori barátnője.
Mikor leért, a lány szeme hunyva volt, így Cissy – habár szemét forgatva, de -, leguggolt a lány mellé, és megkocogtatta a vállát. Eleanor úgy kapta a szívéhez a kezét, mint aki szellemet látott. És tényleg, az egykori barátnője fekete szemfestéke lesápasztotta az arcát, a hollófekete hajáról nem is beszélve.
– Mit csinálsz itt? – ez volt az egyetlen értelmes mondat, amit a szőke hajú lány ki tudott nyögni, miután feltornázta magát törökülésbe.
– Múltkor azt mondtad, szükséged van a segítségemre – vonta meg a vállát hanyagul Cissy, miután ő is helyet foglalt a pokrócon, szigorúan csak a legszélére ülve. Eleanor félve nézett rá, majd bólintott egyet, elfogadva a választ.
– És ez mit jelent? Hogy engeded, hogy végre bocsánatot kérjek a múltbéli dolgokért? Mert tényleg sajnálom, amilyen akkor voltam, és amiket tettem ellened. Én csak… - fixírozta az ölében lévő kezét, majd komolyan Cissyre nézett, azt látva a lányon, hogy most bármit elmondhat neki. – Hiányzol nekem. Még mindig, annyi idő után is. Végtelenül bolond voltam, amiért olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amik alaptalanok voltak. De hidd el, még mindig úgy gondolok rád, mint egy lelki társra. Még mindig az vagy számomra, attól függetlenül, hogy nem beszéltünk évek óta – fejezte be a vallomást Eleanor, miközben kék íriszét Cissyn tartva elejtett néhány könnycseppet. Az őszinteség nehezen jött, tekintve, hogy mennyi minden titkolt már évek óta, mégis úgy érezte, Cissynek megnyílhat, mert ő megérti. És nem is csalódott.
– Köszönöm, hogy elmondtad – simította meg lágyan a tejfehér bőrt El karján, majd az ölelésébe húzta a megszeppent, hüppögő Eleanort.
Miután lerendezték a dolgot, és úgy tűnt, Cissy megbékélt a jelenlegi helyzettel, arra is rákérdezett, mi fontos okból jött el a kiállítására Eleanor. A lány határozottan felpillantott barátnője sötétzöld íriszébe, s egy pillanatig elkalandozott a figyelme a sárga foltok miatt a kitágult pupillák körül, végül azt mondta:
– Elsősorban azért, hogy helyre tegyem a lelkemben a múltbéli hibáimat. Másrészt pedig, segítened kell megtalálnom Finnt, és biztos vagyok benne, hogy te tudod, merre lehet.

***

– June, figyelj, már nem fordulok vissza. Úton vagyok hozzá, és senki sem állíthat meg, főleg nem James vagy te, vagy esetleg a hatóság! – vitatkozott hevesen Ed, miközben a norvégiai repülőtéren bérelt kocsiban ült, és a sötét horizontba vesző utat figyelte, amin próbált rajta maradni.
– Ed, vittél magaddal elég pénzt? Arra gondoltál egyáltalán, mit fog ehhez szólni Eleanor?! Már lassacskán másfél hónapja annak, hogy nem láttátok egymást, ráadásul úgy hallottam, promóznod kellene az albumodat az utazgatások helyett. Egyébként sem szép dolog csak így lelépni! – szidta le June, Ed pedig még soha nem hallotta ilyen idegesnek az ír nőt. De most már nem volt visszaút, jelenleg Norvégia kacskaringós útjait szelte egy régi, leharcolt autóval, próbálva eligazodni a táblák között a félhomályban.
Szitkozódva szólt bele újra a telefonba.
– Most le kell tennem, úgy látom, ezen a részen lehetnek jávorszarvasok is, vagy medvék, vagy én már nem is tudom, mi az a jel… – fakadt ki hisztérikusan a fiú, aki már órákat töltött éberen az autóban, és rendesen meggyűlt a baja a más típusú közlekedéssel, mint ami Angliában volt.
– Rendben, de vigyázz magadra! Nem szeretnék olyan híreket olvasni az újságban, hogy ’Az újdonsült énekest egy másik országban találták meg az út szélén, állattámadásoktól sújtva’. Az nem lenne mókás, szeretnélek épségben viszont látni – magyarázkodott June, Ed pedig sejtette, hogy azért hadart ennyire a nő, mert James sürgette őt a vonal másik végén. – És mellesleg nem egyedül! – tette hozzá végül June, majd letették a telefont, miközben Ed arra gondolt, miként fog reagálni a viszont látásra.
Határozottan megmarkolta a kormányt a baljával, miközben jobbjával beletúrt vörös tincseibe, majd megdörzsölte arcát, próbálva kiűzni az álomittasságot a szeméből. A lila horizonton lévő hegyeket figyelte, amik kezdtek egyre inkább kirajzolódni, és Ed számára egyre biztosabbá vált, hogy Eleanor városa a közelben lehetett.

***

Eleanor

A konyha mellett lévő ebédlőben ültem az asztalnál, az ujjaimat a bögrém köré fontam, melengetve vele a kezemet. Újból felemeltem a csuprot, és kortyoltam a gőzölgő kapucsínóból, a szememet az asztal másik végén ülő Cissyn tartva. A konyhából ránk vetődő gyér fényben láttam csak az arcát, még édesanyám árnyékának sziluettje a falra vetődött.
– Mondtam, hogy készítek neked is, ha kell – jeleztem neki nyugodtan, de Cissy megrázta a fejét. Alig
szólalt meg, miután haza értünk, és Finnről persze állította, hogy nem tudott semmit, még a fürkésző pillantásaimat is állta. Pedig ha tudná, hogy mennyire meg akarom már találni azt a férfit…
Cissy régebben elég aktívan utána járt a dolgoknak, a kis város minden lakóját ismerte, ha nem is közvetlenül, de valamit mindig tudott róluk, amit mások nem. Eltárolta magában a pletykákat, főleg a fiatalabbik generációról. És biztos voltam benne, hogy Finnről is tudott valamit, amit nem akart, vagy nem mert velem megosztani.
A csengő a következő pillanataiban szólalt meg, kizökkentve a gondolataimból, aztán sóhajtva feltápászkodtam az asztal mellől, elnézően pillantva barátnőmre, amiért itt kellett hagynom.
– Eleonora, hagyd csak, megyek én! – sietett jó háziasszony lévén anyukám az ajtóhoz, ami a folyosó másik végén volt. Furcsálltam a helyzetet – fél tízkor mit kereshetett nálunk bárki is? Hallgatózva ültem vissza a helyemre, miközben az ajtó irányába pillantottam, amit persze a falak elrejtettek.
– Odinra! – hallottam meg édesanyám megilletődött hangját, amit valószínűleg a vendég látványa váltott ki belőle. Az angoloknál ez a felkiáltás úgy hangzott volna, „Jézusom!” – gondoltam. Aztán anyám következő kérdése bennem is hasonló dolgokat váltott ki: – Drágám, a férfi az ajtónkban miért néz ki úgy, mint az az énekes az albumod borítóján? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése