2013. augusztus 2., péntek

11.fejezet

Sziasztok! Megint csak itt vagyok a következő fejezettel, aminek a dala ez lesz. Jó olvasást hozzá, más hozzáfűzésem nincs.^^

11. fejezet

„Looking out from underneath,
Fractured moonlight on the sea
Reflections still look the same to me,
As before I went under”


Eleanor felpattant az asztal mellől, majd az üveges tolóajtót elhúzva kimenekült az ebédlőből, miközben a szülei tanácstalanul néztek utána. A lány futott, keresztül az előkerten, ahol a szülei a melegebb évszakokban zöldségeket szoktak termeszteni. De most nem ez érdekelte. A hátsókert a nagymamáé volt, és tudta jól, mennyit törődött vele az idős hölgy. Gyakorlatilag az életének közel felét ott töltötte hátul, megannyi virággal törődve, nevelve őket, akár két lányát, Eleanor édesanyját és a nagynénjét.
A fiatal nő megállt a kert elejében, a látvány pedig elborzasztotta. Ott állt az olybá katasztrófasújtottnak tűnő terület előtt, ami egykor még színekben pompázó kert volt. A gazmező mindaddig csodálatos látványnak számított Eleanor szemében, most pedig úgy érezte, valami összetört benne. Meghalt a nagymamája, s vele együtt a hőn szeretett kertje is.
Emlékezett még az álmára, amit talán még fél évvel ezelőtt álmodhatott. Akkor még ott volt neki Ed… Lehunyta a szemét, s megpróbált visszaemlékezni az eredeti állapotára a kertnek, a színek valósággal kavarogtak az emlékezetében, aztán egyszer csak… Eszébe jutott a tenger, s ezzel együtt Ed gyönyörű óceánkék szemei is.
Talán most újra láthatom őt…
Aztán visszaindult a házba rendesen felöltözni, hogy kimenjen a közeli kikötőbe.

***

– Gratulálok Ed, ez remekül hangzik! – fogott vele kezet Billy, majd szorosan meg is rázta a vörös hajú férfi markát, akinek az arcán szomorú mosoly jelent meg.
–Én köszönöm! Ha te nem álltál volna mögöttem, az albumom még most is félkészen pihenne a stúdió falai között – jelentette ki elégedetten Ed, miután a szabad kezébe fogta az első példányt az albumából, aztán kénytelen volt egy rendes mosolyt magára erőltetni, a vaku pedig elvillant. Az első kép, amin egy feltörekvő énekes van, hivatalosan, Ed Sheeranként. Így fogja őt megismerni a világ. Remélhetőleg…
A stúdióban lévő riporter interjút készített vele, és a dalairól kérdezett – mind, mind a stúdió főnöke és a menedzsere ötlete volt, hogy elkezdhesse promózni az albumát. Az iTuneson is fent lesz hamarosan, hogy még többen megismerhessék őt.
– Na és Ed, mit gondolsz, melyik dalodból fogsz klippet készíteni elsőként? – kérdezte kedvesen az interjúvoló nő, miután helyet foglaltak a kanapén, Ed pedig a kérdésre hallgatásba merült. Nem hagyott magának sok időt töprengésre, úgyhogy higgadtan kiejtette a dal címét:
– Az A team-et, az áll legközelebb a szívemhez – mosolygott szelíden a kék szemű énekes, majd a nő más témák felé evezett.
– Bár még nem rendelkezel hatalmas rajongótáborral – ami remélem, hamar megváltozik -, de lefogadom, hogy a nőnemű fanjaid szeretnék tudni, van-e valaki jelenleg az életedben? – fürkészte azzal a tipikus, szaftos pletykára váró arckifejezéssel Edet, mire a férfi hevesen megrázta a fejét, ahogy a padlót fürkészte.
– Volt valaki, akivel nem úgy alakultak a dolgok, és… Még nem vagyok felkészülve, hogy erről beszéljek, sajnálom – zárta le sietősen a témát, majd kedvesen a nő szemébe nézett. – Végeztünk?
– Persze, köszönöm a lehetőséget – állt fel riporter, majd lesimítgatta szürke szoknyáját - a gesztus Edet Eleanorra emlékeztette -, aztán egy barátságos mosollyal kinyújtotta jobbját. – Ed, Billy, öröm volt! – fogott kezet sorba a stúdióban lévő férfiakkal, majd a riporter a fotóssal együtt elment.
Ed felsóhajtott megkönnyebbülésében, majd gyorsan lerendezte a formaságokat, végül pedig annyi volt az idő, hogy indulhatott is haza. Egyedül, az üres házba, amihez semmi kedve nem volt. Úgyhogy úgy gondolta, felmegy Junékhoz, mert egyébként is régen mozdult ki.
Gyorsan szedte a lábait, miközben London csípős, hideg szele rózsássá tette arcát. Végül kifulladva érkezett meg a házhoz, ami a szokásoktól eltérően kertes ház volt. És eléggé otthonos is.
– Nem zavarok? – kérdezte puhatolózva, mikor megemelte fejét, s June szemeibe nézett a bejárati ajtajukban állva. A nő elmosolyodott, bár volt valami megmagyarázhatatlan szomorúság a levegőben, amit Ed teljességgel meg tudott érteni.
– Te sosem Ed, gyere csak! Várj, segítek – invitálta beljebb a házba, s lehúzta a hideg kabátot a férfiról, majd felakasztotta a fogasra, és beterelte Edet a nappaliba.
– Helló haver! Na, hogy ment életed első interjúja? Remélem nem égetted be magad nagyon – mosolygott hamiskásan James a világos nappaliban tévézgetve, tekintetével pedig követte a vörös hajút, ahogy az helyet foglal vele és June-val szemben a kanapén.
– Dehogy is, én? Remekül ment, igazság szerint. A következő hetekben pedig forgatni fogjuk a videoklipemet is, hogy a tévében is leadják a dalok egyikét – mosolygott szerényen, majd elgondolkodott azon, feltegye-e a következő kérdést a párosnak. Az ujjait összekulcsolva pihentette az ölében, majd azok fürkészése után felnézett barátaira: - Mit gondoltok, lenne esély arra, ha esetleg megtalálnám Eleanor szülővárosát… esetleg felkereshetném, hogy megpróbáljuk újra együtt? – kérdezte a szokottnál halkabban, kissé érdes hangon.
June szólásra nyitotta száját, az arcán különféle arckifejezések suhantak át, végül mégsem ő szólalt meg elsőként.
– Nem tudom haver, lehet, hogy ezt most kicsit jegelni kellene. Fogalmam sincs, fogunk-e még egyáltalán hallani felőle, és természetesen nekem is hiányzik, – magyarázkodott James, megpróbálva Ed arcáról leolvasni bármiféle érzelmet, azonban az végig kifejezéstelen maradt. – de most elsősorban a karrieredre kellene koncentrálnod.
– Ez biztos? – kérdezte kételyekkel teli hangon, mire June bólintott.
– Szerintem is az lenne a legjobb. Hisz már több mint másfél hete elment – jelentette ki keserűen a nő, majd megszorította párja kezét. Amit Eleanor tett, az számára is megdöbbentő volt, de amennyire ismerte őt, s látta a lány fájdalmait, megértette a cselekedetét. Habár, ha Eleanor helyébe lett volna, inkább megosztotta volt a párjával a múltjának részleteit, nem pedig elmenekült volna előlük. De most Eleanorról van szó. Eleanor pedig félt valamitől.
Ed hazafele úton végig azon gondolkodott, mihez kezdjen. Most az egyszer nem akart hallgatni Junékra, s meg akarta találni a lányt, hiszen nem veszítheti olyan könnyen a nyomát, nem igaz? Valahonnan viszont el kellett indulni. Erősen töprengett azon, mi is volt az a név, amit a dossziéból kiolvasott. Az Eleanor név egy változata volt. Első lépésként nem tűnt rossz ötletnek utánanézni ennek a hivatalban – persze csak miután rájött a név eredeti variációjára -, és tüzetesen átnézni Eleanor levelét, hátha elrejtett benne valamit, még ha nem is tudatosan.
Meg fogja Őt találni.

***

Eleanor

„Though the pressure's hard to take,
It's the only way I can escape”

Lehunytam a szemeimet, s habár nem láttam a horizontot, hallottam a süvítő tengeri szelet a fülemnél fújni, ahogy kissé csípte az arcomat, s mégis tűrtem. A hajamat is felkapta, megrezegtette az erős légáramlat, a szemhéjam pedig remegett. Sírni készültem, a könnyek mardosták a szememet, mégis, képtelen voltam őket kinyitni. A szívem sajgott, s ahogy a sziklán álltam, valami taszított lefelé.
Ugorj. Ugorj! Nem lesz baj.
De képtelen voltam megtenni. Idáig menekültem, hogy jóvátegyek mindent, most pedig képes lennék az öngyilkosságra? Hát sohasem fogom megtalálni a lelki békémet? A nagymamám halála szörnyen felkavart lelkileg, az elmúlt napokban pedig újra körbejártam a várost. Az a sok, megvető tekintet. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy a szülőföldem kedves arcú embereivel fogok összefutni, ehelyett idejöttem, és mindenki megvet, kivéve a szüleimet. Az emberek pletykálnak, és még mindig azt a drogot áruló, szakadt tinédzsert látják bennem, aki elzüllött, elmenekült, most pedig visszakuncsorog oda, ahol eddig kitudja miket követett még el.
Tényleg ilyen rossz ember lettem volna?
Nem. Az, aki voltam, már nincs az élők között. Kiöltem magamból a személyét, s megváltoztam. Megváltoztattak, történetesen Ed. És én otthagytam őt.
Kitört belőlem a zokogás, a mellkasomat markolva rogytam térdre a piszkos, hideg földre, a farmerem pedig sáros lett. Kiáltani akartam, kiengedve a fájdalmat magamból, hadd vigye a szél, s mégis elfojtott üvöltések törtek fel torkomból, néma sikolyként fojtogatva.
Mikor lesz ez jobb?
Egyáltalán, lesz ez valaha is jobb ennél? Képes leszek megmutatni az új, kedvesebb énemet azoknak, akik a szívemhez nőttek, akik látták a kislánykoromat, s majd a bukásomat, ahogy elzüllök. Van még remény a számomra, anélkül, hogy Ed mellettem lenne, s támogatna?
Vajon Én hiányzom Ednek?
Csillapítani próbáltam a zokogásomon, s ahogy ültem a hideg földön, a fájdalom újra átjárta a testemet, de már nem akartam sikítani. Csendesen ültem, s figyeltem a morajló, azúrkék tengert, miközben egyetlen férfi járt a fejemben, a könnyeim pedig csíkokban folytak le arcomon.
De már nem tehettem semmit. Elhagytam őt, Ő pedig nem fog megtalálni. Képtelen lenne, itt a semmi közepén, a kis faházban, ahol rajtunk kívül a madár sem jár, még Finn sem talált ide.
Finn. Neki pedig nem fogom engedni, hogy megkeressen, hogy tovább üldözzön, még ha csak az emlékeimben is.
Ezúttal Én fogom őt megkeresni.

„And the arms of the ocean are carrying me,
And all this devotion was rushing over (out of) me,
And the crashes are heaven, for a sinner like me,
But the arms of the ocean deliver me.”


2 megjegyzés:

  1. Az Ed-es szál nagyon adja. El szenvedését pedig olyan szépen és részletesen leírod, hogy én is érzem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, és örülök, hogy tetszik! :D ^^

      Hayley xx

      Törlés