2013. július 25., csütörtök

10.fejezet

Sziasztok! :) Köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommenteket, örültem a visszajelzéseknek! A Gossip Girles dolog, amit tervezek, egy külön történet lenne, mindössze néhány részből állna, Ed Westwick és Leighton Meester lenne a két főszereplő. De erről ennyit.
A jelenlegi fejezet dala az A team lesz, amit remélem, hallgatni fogtok hozzá, mert a dal végig lényeges lesz a részben. Itt van a linkje. Jó olvasást! :)

10. fejezet

„And they scream
The worst things in life come free to us”

Eleanor a szobája közepén állt, a látványtól pedig képtelen volt elszakítani a tekintetét. Az emeletes ház ablakán kitekintve megpillantotta a hegyeket, s nyelnie kellett egyet. Erre a látványra vágyott már több mint két éve, és most megkapta.
Miután megkérte szüleit, hadd pakoljon fel a régi hálószobájába, a felnőttek egyetlen kikötése az volt, hogy ebédnél próbáljon minél többet elmesélni nekik abból, merre járt és mi történt vele. Furcsa mód
egyikőjük sem tűnt haragosnak, az aggodalom azonban nyilvánvaló volt az arcukon.
Eleanor még akkor sem tudta levenni a tekintetét édesanyja két év alatt ráncosabbá vált arcáról, mikor beértek a házba. Úgy tekintett a hideg-kék szemekbe, mintha az eget kémlelte volna – teljességgel elveszett bennük. Oly rég látta viszont szüleit, hogy még a ház belülről megváltozott kinézete sem érdekelte, míg a forró ölelésekben hagyta magát megnyugodni.
Azonban mihelyt elszakadt az apukájától is, nem bírta ki, hogy ne mérje fel az otthonos házat, ahol egy apró, szúró érzés nyilallt szívébe. Valami mintha hiányzott volna az összképből.
Mégis úgy érezte, valóban hazatért – csak úgy, ahogy az anyukája is mondta negyed órával ezelőtt. S mikor Eleanor végre felmehetett a szobájába, a szívében szeretet, a gyomrában pedig az izgalom görcsei tűntek fel a gondolatra, hogy édesanyja Eleonorának hívta.
Úgy érezte, hogy itt nincs miért titkolóznia, az igazi neve hallatán pedig még inkább elöntötte az otthon érzete. Hiszen ezen a vidéken nőtt fel, s itt mindenki úgy ismerte, Eleonora. Ez a megszólítás pedig sokkalta jobban tetszett neki, mint az angolosított változat.
Egyrészt azért, mert az utóbbi folyton Edet juttatta eszébe, másrészt pedig Eleanor vérbeli skandináv volt, amiről hideg-kék szeme, méz szőke haja, és mindehhez illő neve volt.
Most az egyszer tényleg úgy érezte, a gondolataiban végre nem a múltján volt a hangsúly, hanem azon, ki is ő valójában.
Mert itt már nem volt mit titkolni.

***

Két napja. Két napja annak, hogy Eleanor elment – gondolkodott Ed, miközben újból meghúzta a sörös dobozt. A kanapéjukon ült, a korom sötét nappaliban, miközben a tévé sápadt fénye megvilágította arcát.
Két napja ugyanabban a pulcsi-melegítőnadrág kombinációban mászkált a lakásban, miközben bezárkózott az albérletbe, és próbált mindennemű alkoholt előkotorni. Sajátos módszere volt abban, hogy valamit kiverjen a fejéből.
Vagy valakit, aki nemcsak az elméjét, de a szívét is a bűvköre alá vonta.
Hatalmas sóhaj szakadt fel tüdejéből, miközben a távirányítót szorongatta jobbjában, aztán lepillantott a kis asztalon ülő macskára. A Névtelen macskára, aki szintén úgy tűnt, hiányolta a fiatal nőt. Vékonyabb volt az átlagnál, és Edben azt a benyomást keltette, hogy a cica nem lesz hosszú életű.
Remek, még valaki, aki hamarosan el fog hagyni…
A macska unottan nyávogni kezdett, Ed pedig beletűrt a kusza, vörös tincsekbe, amik nem láttak se vizet, se fésűt az eltelt két napban.
Azonban Ed nem akart semmit sem tenni. Elhagyták őt, a szíve pedig nem volt többé egy egész.
A következő pillanatban Ed telefonja hangos csörgésbe kezdett, a férfi szíve pedig majd kiugrott, mikor hevesen a tárgyért nyúlt, reménykedve, hátha Eleanor az.
Aztán mikor meglátta a kijelzőn Billy, a menedzsere nevét, a lelkesedése rögvest letört, de kénytelen volt felvenni, mert tudta, hogy a még mindig befejezetlen albumról lesz szó.
– Igen? – kérdezte unottan, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a fejfájást, ami az alkohol mennyiségtől jött elő. Billy feszülten válaszolt neki:
– Ed, ha így viselkedsz, túl fogsz menni a határidőn, és tudod, hogy annak mi lesz a vége, nem? Az összes munkád kútba fog fulladni, úgyhogy leszel szíves megírni még egy nyomorult számot, és aztán kimozdulni a házadból, hogy felvegyük a stúdióban, különben végeztem veled! – hadarta feldúltan a menedzser, Ed pedig nyelt egyet, s próbált tisztázni elméjében a dolgokat, nehogy valami rosszat mondjon.
– Rendben, holnap bevonulok a stúdióba, aztán majd kisül valami belőle… - A férfi hangja keserű volt, és letört. Aztán még hozzá tette, mielőtt jobban belegondolhatott volna, mit is fognak a következő szavak okozni a lelkében: - Csak tudod, mióta Eleanor elment… Meg már előtte is. Nem megy a zeneírás, érted?! Az egész úgy el lett baszva, hogy azt nem tudod elképzelni. Minden olyan szar – akadt ki Ed, egy könnyet idegesen letörölve az arcáról. Nem szokott káromkodni, de a jelenlegi helyzet olyannyira a megkívánta, hogy már maga sem törődött a helyes beszéddel. Már csaknem az alkohol beszélt belőle.
– Jól van, értelek én, Ed. De tudnod kell, hogy ezért dolgoztunk kemény egy éven keresztül, ha még egy számot képes vagy megírni, az albumoddal rögtön debütálhatsz, és ha befutsz, lesznek rajongóid, turnéid, és felkéréseid. Nem ezt akartad?
Persze, Billy mindezt csak szimpla biztatásnak szánta, Ed első gondolata viszont az volt: Eleanor nélkül nem.
Ed sietősen lerendezte Billyvel a dolgokat, miközben sűrűn biztosította róla a menedzsert, hogy meg fogja csinálni, ha már ennyi munkát belefektetett az albumba. Aztán, miután bevett néhány fájdalom csillapítót egy pohár víz kíséretében – szerencsére nem alkohollal akarta meginni a gyógyszert -, elővette a sarokban porosodó gitárját, és a kotta füzetét, majd rendes világítás mellett neki veselkedett a mindeddig sikertelen kísérletnek a dalszövegírásra.

„White lips, pale face
Breathing in snowflakes
Burnt lungs, sour taste
Light's gone, day's end”

Keservesen megszenvedett minden egyes szóval, és mikor nem lett több néhány sornál, hátradőlt a kanapén, hogy szabadon engedje az elméjében tomboló gondolatokat.
A könnyek végigfolytak az arcán, miközben maga elé képzelte Eleanor arcvonásait, amik általában mosolygósak voltak, ha valamit együtt csináltak. Mikor Ed énekelt a lánynak, a hideg-kék szemek rögtön felcsillantak – talán a könnyektől, de Ed biztos volt benne, hogy Eleanor szintén érezte azt a szikrát, amit Ed is, mikor a dalt írta.
Úgy hiányzol – préselte össze a szemhéját kétségbeesetten, majd bal kezébe temette könny csíkozta arcát, és hagyta, hogy sajogjon a szíve még egy kicsit, mielőtt újra eltemeti az érzéseit magában.
Aztán, mielőtt végleg lenyugtatta volna magát, újabb szavak lepték el az elméjét.

„And they say
She's in the Class A Team
Stuck in her daydream
Been this way since 18”

Mindvégig Eleanorra gondolt. Nem tudta, mi történhetett régebben a lánnyal, mégis tartott tőle, hogy szörnyűségeken mehetett keresztül, ezt pedig képtelen lett volna elviselni.
Talán azért nem mondta el Eleanor, mi történhetett vele, mert csak próbált megóvni őt? – gondolkodott Ed. Remélte, hogy a kérdésére a válasz az igen lenne, de valahogy a lelkében mélyen már úgy gondolta, hogy Eleanor nem bízott meg benne annyi idő után sem, és azért titkolózott annyit előtte.
Ez pedig mélységesen elkeserítette Edet, mégis ez az érzés adott erőt ahhoz, hogy befejezze az utolsó dalát, ami Eleanorról szólt.

***

Eleanor

– Eleonora, le tudnál jönni egy percre, kincsem? – hallottam meg anyukám csilingelő hangját lentről, mire felkeltem az ágyamról, s az ágyamra helyeztem a gyerekkorom egyik meghatározó dolgát, a naplómat, amit mindaddig olvastam.
Megigazgattam a ruhámat, és lefelé indultam a lépcsőn, egészen a konyha asztalig, ahol anyukámék ültek, láthatólag egy meglehetősen mély beszélgetésen voltak túl. Szerettem azt látni, ahogy az asztalon pihentetett kézfejük összekulcsolódtak, mert láttam közöttük azt a hihetetlenül szoros kapcsolatot.
– Miről lenne szó? – kérdeztem félénken. Újra kislánynak éreztem magam a közelükben, nem pedig annak a felnőtt nőnek, ahogy Eddel voltam Londonban. Mintha visszakaptam volna egy kicsit a gyerekkoromból, s a meg nem született húgom helyett én kaptam volna meg a szüleim szeretetét.
– Kérlek, ülj le, rendben? – szólt határozottan az apukám, én pedig helyet foglaltam velük szemben az otthonos ebédlőben az asztalnál. – A nagymamádról lenne szó – fogott bele egy pillanat múlva, a torkomban pedig görcs alakult ki, ahogy a sírás kezdett megközelíteni. Semmi jót sem olvastam le az arcukról.
Kicsivel több, mint másfél napja voltam itt, és anyuéknak csak azt meséltem el, hogy Angliában voltam mindaddig – még véletlenül sem említettem, hogy Londonban -, és hogy szereztem barátokat, meg hogy a kórházban segédkeztem. Nem mondtam el nekik Edet, amiért szörnyen rosszul éreztem magam, de megpróbáltam elfelejteni őt, habár tudtam, hogy ez lehetetlen volt számomra.
Több nagyszülőm volt, apukám szülei már nem éltek – nagyapám Londonban halt meg, míg nagymamám jóval előtte, habár őt nem ismertem nagyon közelről; édesanyám szülei közül nagypapám azelőtt halt meg itt, mielőtt elmenekültem volna Finn és a múltam elől, a nagymamám pedig ebben a házban lakott anyukámékkal, bár az eltelt néhány napban nem láttam sehol sem. Először még nem gyanakodtam semmire sem, mert tudtam, hogy gyakran meg szokta látogatni a rokonokat, ilyenkor ott marad náluk néhány napra, de most apukámék arcára nézve erős aggodalom fogott el.
– Mi történt vele? – kérdeztem halkan, a hangom érdes volt a gombóctól a torkomban.
– Drágám, nem szerettük volna sokáig titkolni a dolgot, de a nagyi már több mint fél éve meghalt.
Könnyek gyűltek a szemembe, s egyetlen szó formálódott elmémben. Mikor újból megszólaltam, a hangom gyenge volt és remegő.
– Tessék?

2 megjegyzés:

  1. Remélem első kommentelő leszek :$
    Nos, fantasztikus. Nagyon jól megfogalmaztál minden egyes mondatot. Látszik, hogy mindent tisztán átgondoltál, és nem csak úgy össze van csapva az egész. Minden annyira..tökéletes. Élethű. Olyan tökéletesen írod le a dolgokat, hogy szinte odaképzelem magam. Átérzem Ed fájdalmát, hogy El nincs mellette, aztán most, hogy Eleanor megtudta, hogy a nagymamája meghalt: én is szomorú lettem :c Tehát aww :$ Imádom. És nagyon várom a folytatást. Sok puszi, Lana
    xx.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Első és Egyetlen eddig, Drága Lana! :) Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, ha akarnék sem tudnék bővebben írni, mennyire hálás vagyok azért, hogy támogatsz! A blogodba már belekezdtem, egyelőre még nem volt időm kommentelni is, ezért elnézést kérek, már rajta vagyok a dolgon. :) A következő részbe pedig már belefogtam, s ahogy eddig, megint csütörtök délutánra lesz várható - bár most nem valami nyugis a környezetem, megpróbálok illően belemélyedni a következő rész hangulatáért. :D
      Köszönöm, hogy írtál!

      Hayley xx

      Törlés