2013. június 7., péntek

7.fejezet

Sziasztok! Hatalmas bocsánatot szeretnék tőletek kérni a kitudja hány hetes kimaradásom után. Azonban hiába tudtam, mi is jön a cselekményben, képtelen voltam papírra vetni, és az év végi hajtás miatt a géphez is kevesebbet ültem, és egy másik blogomon dolgoztam főleg. Azonban most itt az új részt, és a fejezeteknél meg tudhattátok, hogy mindössze 15 fejezet lesz a történet. Úgy tervezem, hogy július végére befejezem, bár szeretném minél hamarabb, mert ugyan szeretem a történetet, de valahogy nem megy olyan simulékonyan az írása - mint ahogy azt ti is láthatjátok. De kétségtelen, hogy erre a ficemre vagyok a legbüszkébb, és köszönöm a 17 rendszeres olvasót.^^
A jelenlegi zene ez lesz. Jó olvasást!
ui.: Üzenem u2ro-nak, hogy imádom, és ne aggódjon, minden rendben lesz (minden téren). ;) és ezennel a mostani fejezetet neki dedikálom.;)


7. fejezet


"Don't make me sad, don't make me cry

Sometimes love is not enough and the road gets tough
I don't know why."


Miután Eleanor elrohant, olyan volt, mintha Ed boldogságának egy részét is magával vitte volna.

Egy hét elteltével már olyan hűvös volt az egykor még a levegőben közöttük parázsló szerelem, hogy ettől még Eleanor is megijedt. Azonban képtelen volt bármit is tenni ellene. A munkával úgy el volt foglalva – hisz annyi műszakot elvállalt az utóbbi időben -, hogy alig látta Edet.
A lakásuk napközben üres volt, és mire esténként Eleanor hazaért, már alig hitte el, hogy Eddel itt töltött el két és fél év boldog perceit. Idegen volt a lakás, ami eddig valamiféle élettel volt megtöltve, ami, ha nem is teljesen érezhetően, de mégis itt volt valahol.
A fekete cica sem viselte jól a romlani látszó kapcsolatot. Kapott enni, mégis egyre vékonyabb lett. Edék napjában többször is odamentek megszeretgetni az állatot, felvették a karjukba, de a macska egyre inkább betegesnek tűnt.
Eleanor pedig szüntelenül félt. Tény, hogy számára is hiányzott az Eddel való kapcsolatuk, de belefáradt a próbálkozásba.
Haza akart menni.
Másrészt aggódott a háziállat miatt is. Az alatt az egy hónap alatt egészen a szívéhez nőtt, és rosszul érezte magát, hogy így látta a cicát, ráadásul szerencsétlennek még neve sem volt.
Azonban nem volt mit tenni, Eleanornak munkába kellett indulnia.

***

Eleanor úgy kezdte a napját, ahogy megszokta. Felöltözött, miközben próbált nem gondolni az ágyban mellette lévő üres helyre, vagy nem az íróasztalra pillantani, ahol dalszövegek és kották papírhalmazi voltak szanaszét szórva.
Csendesen megivott egy kávét a konyha magányában, miközben a szüntelenül szemerkélő esőt figyelte az ablakon keresztül, aztán nagy sóhajok közepette komótosan felállt helyéről, a csészét a mosogatóba helyezve.
A sötét előszobába sétált, felkattintotta a lámpát, aztán még egyszer végigmérte magát a cipők fölé akasztott tükörben. Szőke tincseit elrendezgette, hogy a vállára hulljanak, majd farkasszemet nézett önmagával. Azok a kék szemek, ha nagyon koncentrált rájuk, a saját tekintete köré tudta képzelni az édesanyja arcát, vagy talán a nagybátyjáét, akit alapból oly ritkán látott. Most pedig még ritkábban, ez pedig rendesen megterhelte Eleanor már így is fájdalmaktól túlcsorduló szívét.
Lesimította a ruháját, miután felvette fekete vászon kabátját, aztán cipőbe bújt, végül pedig kilépett a bejárati ajtón.

***

Szokásos nap volt a munkahelyén is, Clara és Paul – a munkatársai - mint mindig, most is olyan nyomott hangulattal mentek el a raktárba pakolni, mint akik a halálukra készültek. A presszószerű helyiségben jöttek-mentek az emberek, de nem volt különösen nagy tömeg, hiszen annyira nem volt a centrumban, mindössze egy átlagos kávézó volt London egyik elhanyagoltabb negyedében.
– Kér valamit, uram? – kérdezte kedvesen El, és kissé megdöntötte derekát, hogy jobban hallja a csendes férfi válaszát, az azonban a fekete melegítője zsebeibe mélyesztette a kezeit, és az asztallapot bámulta. Eleanor megismételte a kérdést, aztán azt mondta: – Ha szüksége lenne valamire, csak szóljon.
Eleanornak minden másik percben akadt valami dolga, így képtelen volt mindenre figyelni. Hol az egyik vendég kért kávét, hol Clara nyavalygott mellette, hogy nem bírja kinyitni a kasszát a visszajáró odaadása miatt, hol a másik vendég karamellás shake-ért esedezett.
De Eleanor türelmes volt, és egy pillanatra sem fordult meg a fejében rákiáltani valamelyik nyaggatójára, pedig meg lett volna rá minden oka. Még teljesen leharcoltan is kedvesen viselkedett az emberekkel.
Nem, Eleanor a kassza előtt állt a rózsaszín munkaruhájában, a fehér köténykéjével a derekán, és próbálta - sikertelenül – kivarázsolni a makacs pénztárgépből a pénzt.
A percek egyre csak teltek, a fekete pulcsis férfi tekintete pedig egyre csak Eleanoron függött, aztán lassan felállt az asztalától, és a pulthoz sétált. A lány nem igazán figyelte az eseményeket, a kassza kezelése túlságosan lefoglalta a figyelmét, majd mikor a gép egy apró hangot követve kinyílt, az arca felragyogott.
Az ezt követő másodpercekben pedig megdöbbenté változott.

***

Eleanor

A férfi, akinek a rendelését nemrég próbáltam felvenni, most is ugyanúgy zsebre tett kézzel állt meg előttem. Rám emelte sötét tekintetét, ami érzelemtől mentesen függtek rajtam, és semmit sem tudtam belőlük kiolvasni. Végül megszólalt, de bár ne tette volna…
– Ide a pénzzel, aztán itt sem vagyok. Ha ügyesen viselkedsz, senkinek sem fog baja esni – dörmögte érdes hangon az alak, a mostanra felhúzott csuklyája mögül alig láttam az arcát, de visszaemlékezni is nehezemre esett volna, ugyanis teljesen lefagytam. A gondolataim úgy peregtek ki az elmémből, mintha egy homokóra tartalma lett volna benne.
Aztán a rabló előkapta a fegyverét, amit eddig a zsebében rejtegetett, rajtam pedig páni félelem lett úrrá.
A pisztoly az arcom előtt remegett meg a rabló kezében, a mutatóujja megfeszült, s a pánik a lelkemben lassan mérhetetlen volt.
Minden annyira gyorsan történt. Az izmaim megfeszültek. A torkom kiszáradt, és megszólalni sem bírtam.
Féltem. Talán úgy, mint eddig még soha. A torkomban gombóc nőtt, és alig kaptam levegőt. Edre gondoltam, miközben megéreztem a hideg fémcsövet a halántékomnál a reakció hiányom miatt. Lehunytam a szemeimet, a kezeim remegtek, és szörnyen verejtékeztem. Csak legyen már vége…
A vörös hajtincsekbe túrtam gondolatban, az óceán kék szemeibe tekintettem, és éreztem, ahogy a tenyere gyengéden körém fonódik. A képek úgy villantak az elmémbe, mintha vetítő által megjelenített képek lettek volna. Reméltem, hogy az ilyesfajta életpillanatok lepergése nem jelentette azt, hogy hamarosan meg fogok halni.
A könnyeim lefolytak az arcomon, és tudtam, hogy bárhol is járhatott Ed, épp rám gondolt. Éreztem.
Aztán elájultam.

***

Eleanornak lüktetett a feje. A szemei még mindig könnyben úsztak, mikor felnyitotta nedves pilláit. Homályosan látta a kék és piros színkombinációját, ahogy ott villogtak feje fölött, valahol nem messze.
Aztán idegen emberek lepték el látómezejét, és egy tenyér simult a homlokára.
Eleanor újból ijedt volt.
– Nem sérült meg, ne féljen – hallotta meg a mély férfihangot, ami a kéz tulajdonosához tartozhatott. Moccanni sem mert, sőt, a sokktól mindössze dermedten meredt a semmibe, miközben hideg kék szemeibe újabb könnyek gyűltek.
– Tudja fejből bármelyik hozzátartozója telefon számát? Esetleg a szüleijét? – kérdezte óvatosan puhatolózva a doktor, akivel Eleanor a mentőágy mellett tartózkodott. A lány felkapta a fejét a szavakra, és gyors fejrázásba kezdett.
– A barátomét tudom – kezdte, majd gyorsan átkutatta az agyát, megpróbálva értelmes emberek módjára reagálni, bár ez nehezére esett. Végül elkezdte sorolni a számokat, amik, ha jól emlékezett, Ed telefonszámának részei voltak.
Mikor az orvos perceken belül visszaért, bólintott egyet Eleanor irányába, és egy műanyag poharat adott a remegő kezekbe, amiben sima víz volt.
– Ezt igya meg, de fenékig! Mire végez vele, az élettársa is itt lesz – aztán megpaskolta a lány pokrócba bújtatott felsőkarját, és ment a következő ’beteghez’.
Eleanor görcsösen szorított a markában a poharat, és nem érezte úgy, hogy a gyomra képes lenne befogadni a folyadékot. Ed idejövetelének gondolatára pedig még idegesebb lett.
Szemlélődve körülnézett, addig is próbálva összeszedni a gondolatait, és megpillantotta a tömeget. Este fele járva már lassan félhomály volt, bár a sötétség nagy részét így is kitöltötte a mentőautók villogó lámpái, és a környező boltok kirakatainak sárgás fényei.
Aztán meglátta Őt, és nem tudta, hogy reagáljon.
Ed úgy sietett felé, mintha üldöznék, az arcára kiülő rémület pedig egyre jobban kivehető volt Eleanor számára. Nem akarta, hogy a fiú aggódjon érte, de jól esett neki látnia, hogy törődött vele. Hogy van még esélyük.
De nem volt.
Itt már nincs mit menteni – mondogatta magában El, a barátját figyelve. – Talán rossz helyen kerestem az otthonomat.
Mert miután Eleanor magához tért az ájulásából, eldöntötte: Haza fog menni, ebben pedig már az sem állíthatta meg, ha valamilyen csoda folytán jobbra változik az Eddel való kapcsolata. Szükségét érezte hazautaznia, és ezennel semmi sem fogja megállítani ebben. Már így is túl sokat várt.

"Choose your last words
This is the last time
Cause you and I, we were born to die"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése