2013. április 20., szombat

4.fejezet

Sziasztok! Mielőtt belefognátok a következő fejezetbe, szeretném elmondani, hogy a blog a mai nap elérte az 1000 megtekintést. :) A blog rendszeres olvasói pedig 13-an vannak, és persze azok, akik nem iratkoztak fel, de ettől függetlenül olvassák a blogot. Köszönöm szépen nektek! :)
Nem húzom tovább a szót, a jelenlegi zene ez lenne. Jó olvasást!

4. fejezet

„'Cause maybe you're loveable
And maybe you're my snowflake”

Eleanor elvegyült a rohanó embertömegben, és lépteire figyelve tűrte, ahogyan többen is neki mentek. Mikor átért a zebrán, hagyta, hogy a munkába siető emberek tovább haladjanak, míg ő lelassított kifújni magát.
Egészen idáig szaporán szedte a lábait, és már nem volt sok hátra a stúdióig, ahol Ed jelenleg is dolgozott. Újra erőt vett magán, majd kimért léptekkel a közeli épülethez sétált, aminek bejárati ajtaján határozottan be is lépett.

Szerencsére nem futott össze a stúdió főnökével, ugyanis tartott tőle, ha sokszor látják itt, akkor az nem feltétlenül tesz majd jót Ed munkabeli viszonyainak. Semmiben sem akarta hátráltatni a férfit, hisz jól tudta, mennyit jelent Ednek a zene.
Végig sétált a szűk, sötét narancsra festett falak között, és próbálta figyelmen kívül hagyni a szorító érzést, mely mindannyiszor magával ragadta, mikor ezen a szakaszon járt. Az a folyosó hihetetlenül szűk volt, Eleanor pedig klausztrofóbiás.
Mély levegőt vett, majd bekopogott az egyik ajtón, melyre a négyes számot rakták fel. Különösebb körültekintés nélkül benyitott, s szeme megakadt a keverőpultnál ülő Dave-en, akinek a segítségével Ed fel szokta venni a számokat. A stúdió egyik alkalmazottja volt, Eleanor szerint pedig barátságos.
A fiú kék, kigombolt kockás inget, és alatta egy fehér pólót viselt, nadrágnak pedig néhány helyen direktből kiszakított sima farmert. Húszas évei közepén lehetett, de még mindig olyan modora volt, mint egy tizennyolc évesnek.
Dave egyik füléről leemelte a nagy fejhallgatót, és félig az újonnan jött lány felé fordult székével.
– Eleanor! Kit látnak szemeim? – köszöntötte egy mosoly kíséretében a lányt, miközben állított valamit a keverőn, majd újra El-re nézett. – Akarod hallani? – intett fejével az üvegfal mögött éneklő Ed felé.
A kérdezett levette a kabátját, és sebtében a fogasra akasztotta, majd Dave mellé állt, miközben lehajolt, hogy ő is hallhassa a fejhallgatóból tisztán csengő hangokat.


„And you will never know,
Just how beautiful you are to me”

Ed hangja olyannyira érzelem dúsan, mégis határozottan csengett a számára, hogy hirtelen zavarttá vált a váratlanul jött bensőséges érzelmektől. Természetesen számtalanszor hallotta már Edet énekelni, viszont a dal, amit a férfi éppen felénekelt az albumra, sokkalta eltért a régiektől.
A lány pillái alól felnézett Ed arcára az üvegfalon keresztül, tekintetük pedig találkozott. Szavak nélkül is megértették egymást, s miként a dal folytatódott, úgy az érzelmek is egyre inkább fokozódtak.

„But maybe I'm just in love
When you wake me up”

A dal végén Ed mosolyogva sétált ki a hangszigetelt szobából, majd átölelte a lány derekát, s magához húzta. Ujjai El hajzuhatagába simultak, s emlékeztette magát, mennyire szereti ezeket a mézszínű tincseket, a lányt azonban még ennél is jobban.
– Szia – hajolt le Eleanor ajkaihoz egy röpke, szeretetteljes csókra, majd ellágyult tekintettel figyelte a piruló lányt. – Sikerült megszerezned az állást?
Eleanor ajkain egy boldog mosoly töredéke jelent meg, miközben válaszolt, s mialatt beszélt, egyre nagyobb lett az a bizonyos mosoly. Magában eltűnődött egy pillanatra, mikor is találta magát ehhez hasonlóan mosolyogni, aztán rájött. Nagyon régen.
– Nem volt könnyű, mert velem volt egy idősebb nő is, aki ugyanerre a posztra pályázott, de végül nekem adták oda – mondta, miközben a férfi arcát nézte, s bizonytalanul folytatta: - Őt berakták a takarítók közé. Kicsit zavart is, elvégre az életkoromat tekintve még jobban bírnám a strapát, mint egy negyvenes éveit taposó nő.
Ed tenyere gyengéden megszorította a lány derekát, aki abban a pillanatban jól érezte így magát. Hisz maga mellett tudhatta a férfit, akihez mindennél jobban ragaszkodott.
Ed tekintetében aggodalom csillant, ahogy lenézett barátnőjére.
– Szerintem jobb, hogy nem kell, csak minimálisan takarítanod. A felszolgálás kissé másképp fáraszt le, de elhiheted, hogy ahhoz is kell kitartás. Teljesen biztos vagy benne, hogy ott akarsz dolgozni? – sandított Eleanorra, akinek a szeme csillogott az elszántságtól.
– Teljesen. Nem akarom, hogy állandó bizonytalanságban legyünk a pénzzel kapcsolatban.
A stúdió ugyan adott Ednek némi előleget a készülő album miatt, ráadásul egykori nagyapja is hagyott a férfire valamennyit. Emellett azonban El jövedelme sem volt nagy összeg. De talán most, hogy sikerült – előreláthatólag – stabil állást szereznie, kicsit javulhatnak is a körülményeik.
Ed pedig bízott Eleanor meglátásaiban, és nem is ellenkezett legtöbbször, még ha nem is értett teljesen egyet a lány nézeteivel.
– Ne aggódj. Minden rendben lesz – mondta nyugodtan az egyik kulcsmondatát, amit már sokan hallhattak Edtől.
– Remélem is. Holnap délután kezdek, és félek, hogy elrontok valamit… - Eleanor a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy Ed kezei a vállaira simuljanak, és óvatosan megdörzsöljék a pontot. A mozdulattól kirázta a hideg, és egyben melege is lett., de eszébe sem jutott elhúzódni.
– Meg fogják mutatni, mit hogyan csinálj. Csak némi magabiztosságra van szükséged, hogy lássák, te nem adod fel könnyen.
Eleanor képtelen lett volna megmondani Ednek, hogy ahogyan másokba, úgy önmagába is félt belehelyezni a bizalmát. De úgy gondolta, hogy Edért csak azért is megpróbálja.

***

A szőke hajú lány másnap délelőtt már korán fent volt, idegességében aludni sem tudott rendesen. De ezt nem mutatta ki Ed előtt, aki már tíz órakor otthon sem volt, mivel a menedzsment behívta őt valamilyen megbeszélnivalóval kapcsolatban.
Eleanor fel s alá járkált a szobában, majd átsétált a kisméretű konyhába, és miközben készített magának egy csésze kávét, adott enni a fekete macskájának is, akinek a neve még mindig nem született meg.
Az asztalhoz ülve nézte, amint a cica felkuporodott a tálja mellé, és jóízűen enni kezdte a konzervből kiszedett macskakaját.
Eleanor belekortyolt a kávéba, majd egy sóhaj kíséretében felvértezte magát az indulásra, és a jövőbeli munkahelyére.
Jöjjön, aminek jönnie kell.

***

Sosem gondolta, hogy egy üzletben dolgozni ennyire kimerítő lehet, pedig – a munkatársai elmondása szerint – ma még nem is csinált túl sok mindent. Aznap Eleanornak csak pakolnia kellett egy keveset a raktárban, de ha mindent jól értett, majd a pult mögé is be kell állnia, hogy elkészítse a vevőknek a kávét és a shake-et. A felszolgálással egyelőre békén hagyták.  
Abban az egyben biztos volt, hogy jelenleg nem szeretett volna többet, csak befeküdni Eddel az
ágyba, és reggelig aludni.

Eleanor

Este nyolc volt, és a nap már javában lement, az utcai lámpákra hagyva ezzel a világítást. Rettentően utáltam a sötétséget, egyedül pedig még rosszabb volt végig menni egy-egy sötétebb utcán, mint mikor Ed is velem volt.

Bárcsak most is itt lenne.
De nem fogom felhívni. Minden bizonnyal már a lakásban lehetett, és vélhetőleg vagy olyan fáradt, hogy elaludt a tévé előtt, vagy pedig ébren várt haza.
A mostani út, amin végig mentem, egy sikátorhoz is hasonlítható lett volna, de talán csak számomra tűnt annak. Minden esetre, nem volt egy bizalmat keltő látvány a temérdek sötét sarokkal, és a fölém magasodó emeletes házakkal.
Persze, magamnak is feltettem a kérdést: Miért járkálok ilyen környéken éjszaka?
Mert itt laktunk, és nem volt más választásom, minthogy minél hamarabb magam mögött hagyni a veszélyesebbnek tűnő útszakaszokat.
Nem voltam olyan védtelen, mint amilyennek tűntem. Valamelyest tanultam önvédelmet, de félő volt, hogyha egyszer megtámadnak, lesokkolódnék, és nem jutna eszembe egyetlen használható fogás sem. Legalábbis, az előző esetből ítélve most sem történne másképp.
A nedves járdára vetődő zöld és sárga fények csak fokozták félelmemet.
Egyre inkább ki akartam innen jutni.
A fülem zúgott, körülöttem mégis csönd volt. Hallottam a lélegzetvételeimet. A szemem ide-oda ugrált egyik pontról a másikra, mintha ott rejtőzne valaki a sötétben.
Gyorsan hátrapillantottam, ellenőrizve, nem követ-e bárki is. Egy apró zörej ütötte meg a fülemet, mire odakaptam a fejem. A nagy kuka mögött mintha valaki figyelt volna. Egyik kezemmel a kabátomat markoltam, levegőért kapkodva, míg a másikat ökölbe szorítottam.
A könnyek mardosták a szememet, és próbáltam visszafojtani az emlékeket, amik minden lépésemnél egyre csak elővillantak. Apró pillanatok, amik rettegéssel töltöttek el.
Újra láttam Finnt, ahogy közeledik. Újra éreztem a szelet, ami az arcomba fúj, és futás közben megszárítja könnyeimet. Már nem a sötét utcán sétáltam a lakásunk felé, hanem az erdő felé menekültem az üldözőm elől. Fáztam, és a szemem előtt nem volt más, csak az elém magasodó rengeteg, és Finn eltökélt arca.
Az emlékem olyannyira elevenné vált, hogy már éreztem a fenyők illatát, és hallottam a nem mesze lévő tenger hullámait, amint a sziklákhoz csapódnak. Mikor elértem a fasort, azt hittem, sikerült elmenekülnöm Finn elől. Az egyik fa tőrzsének dőltem, és próbáltam minél halkabban venni a levegőt, milyet ez idáig kapkodva szedtem. A sírás egyre nagyobb hullámokban tört rám, mind a jelenben, és mind az emlékemben. Aztán egyszer csak felnyikkantam, ahogy kibukott belőlem a zokogás. Talán ez volt az, ami alapján Finn rám talált. Beszívtam a súlyos levegő illatát, ami közelgő esőről árulkodott, ahogyan az ég is. A szürke felhőzet és a zöld erdő erőteljes színei körülfogtak, és megbénítottak.
Már nem tudtam elmenekülni.

Pontosan tudtam, hogy képtelen voltam Finn ellen harcolni, hiába tanultam önvédelmet előtte. Akkoriban gyenge voltam, gyengébb, mint mikor már kezdtem felépülni a történtekből. A férfi kegyetlen volt, mikor megragadott, én pedig erőtlen. Biztos voltam benne, hogy a megerőszakolás is megfordult a fejében, odáig azonban mégsem ment el. Egy dologra volt szüksége csak.
Az ütései súlyosak voltak, azonban minden rám mért csapását halványabbnak éreztem. Vagy csak alig fogtam fel, mert az ájulás már javában kerülgetett. Az emlékeim ettől a ponttól már mondhatni teljesen elhalványultak, és zavarosan ragadtak meg, de azt tudtam, hogy miután magamhoz tértem, még mindig ugyanott feküdtem, ahol Finn magamra hagyott. Tudtam, hogy magával vitte a csomagot, ami minden fájdalmam, és minden rossz emlékem okozója volt egyben.
Utáltam magam, amiért ilyen ügybe keveredtem, és ha tehettem volna, visszacsináltam volna mindent. Vagy öngyilkosságot követtem volna el.
Ezt azonban egy valaki nem engedte. Ed, aki a Londonba jövetelemkor segített rajtam, anélkül, hogy pontosan tudta volna, milyen emlékek kísértettek, és kísértenek máig is.

***

Eleanor rohant, ahogy könnyei patakzottak a szeméből. Próbálta letörölni őket az arcáról, hátha ezzel az emlékeit is kitörölhetné elméjéből. Azok viszont ott égtek benne, egészen a szívéig hatolva, és úgy tűnt, minden pillanattal, minden nappal egyre rosszabb és fájdalmasabb lesz magában tartania őket.
Szinte fuldoklott, mikor elérte a háztömböt, ahol Eddel laktak. Megpróbálta lenyugtatni magát, és mikor fellépcsőzött a bejárati ajtajukig, ott megállt. Nekidőlt a falnak, és mellkasára szorította a kezét. Fogalma sem volt, egyáltalán hogy talált el idáig.
Ed mintha megérezte volna a lány jelenlétét, felpattant a tévé elől, és feltépte az ajtót. A látvány lesokkolta.
Eleanor leharcolt valója teljességgel árasztotta magából a fájdalmat, olyannyira, hogy a férfi szinte érezte az elkeseredett pillantások mögötti rettegést.
– El… - suttogta, mikor karjaiba vonta a lány átfagyott testét, az pedig összerezzent az érintéstől. – Én vagyok az, nyugodj meg…
Ednek időbe telt, mire sikerült bevinnie a sokkos állapotban lévő lányt a lakásukba, majd némi faggatózás után rájött: Jobb, ha most nem firtatja a dolgot. Vagy talán fel sem kellene hoznia a dolgot többé.
Túlságosan tartott attól, hogy Eleanor ehhez hasonlóan újra elveszthetné a lélekjelenlétét, és Ed ezt még csak meg sem merte kockáztatni. Mégis egyre inkább aggasztotta, hogy a mellkasán szuszogó lánynak milyen gondjai akadhattak, amik ennyire felzaklatták, és amiket az égvilágon senkivel sem akart megosztani.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett és várom a kövit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!^^ Szeretnék vele haladni, úgyhogy majd meglátjuk, mikor kerül fel az új. :)

      Hayley xx

      Törlés