2013. április 6., szombat

3.fejezet

Sziasztok! A mostani fejezet zenéje ez lesz. Jó olvasást! :)


3. fejezet

– Jó reggelt! – Ed meleg tenyere végigsiklott a lány oldalán a takaró alatt, s Eleanor rögtön felébredt az ismerős gesztustól. Arcát még néhány pillanat erejéig a párnába fúrta, élvezve az alvást követő nyugodt lelkiállapotot, és Ed simogató kezét. Álmosan pislogott a mosolygó Edre, aki olyan távolságra feküdt tőle, hogy Eleanor érezte a teste melegét. Furcsa, bizsergető érzése támadt a helyzettől, majd inkább fogta magát, és bebújt Ed meleg karjaiba. Egy apró csókot lehelt a férfi nyakára, amitől Ed megborzongott.
– Neked is jó reggelt! – mondta Eleanor, majd felpillantott a mélykék szemekbe, amik tele érzelemmel, és csodálattal néztek le rá.
– Szeretlek – nyögte ki Ed, mintha nem találta volna a megfelelő szót, majd az utolsó pillanatban meglelte volna azt.
Eleanor szíve fájdalmasan dobbantott néhányat, majd egy pillanatra kihagyott. Aztán vett egy mély levegőt – nem szeretett, s nem is szokott az érzelmeiről beszélni.
– Én is téged.
Nem jött ajkaira az a gyönyörű szó, mellyel Ed rendszerint meglepte, hiába volt tisztában azzal, mi is volt már köztük közel két éve.

***

Eleanor álmosan kortyolgatta az egyre csak meghűlő kávéját a konyhában, az ablak nyújtotta egyhangú kilátást szemlélve. Álmos volt, pedig már több órája volt annak, hogy felkeltek, ráadásul az elmúlt napokban is rendesen kialudhatta magát. Mióta találkoztak June-ékkal – volt annak már egy hete is -, az óta az este óta nem igazán mozdultak ki. Azonban fogalma sem volt, mi oka lehetett a kimerültségének.
Lehet, hogy csak az idő teszi – gondolta, majd még inkább az esős Londont figyelte az ablakból. Lassan cseperegni kezdett az eső, s az ablakot egyre több vízcsepp csíkozta.
Badarság, régen sem volt problémám vele.
Eleanor abban a pillanatban unalmat érzett a város iránt, ahova lassan már három éve beköltözött.
És fogalma sem volt arról, mi lelhette.
Újra látni akarta a hegyeket.
– El, itthon vagy?
Itthon.
Ed nem is olyan távolról, a bejárati ajtó felől kiáltotta el magát, csak úgy, megszokásból, mire Eleanor felállt a székéről, és súlyos léptekkel besétált az apró előszobába. Meglepetten konstatálta, hogy egy közepes méretű kartondoboz hevert Ed lábainál.
– Mit hoztál? – kérdezte Edtől, megpróbálva elnyomni a kíváncsiságot a hangjában. Ed mindentudó mosollyal guggolt le a doboz elé, majd lentről pillantott fel Eleanor arcára.
– Nem mit, hanem kit – javította ki a lányt, és levette a doboz fedelét, hogy aztán óvatos mozdulatokkal belenyúljon és kiemeljen belőle egy…
Egy macska.
Méghozzá nem is akármilyen.
– Gyönyörű – bukott ki belőle, miközben most már burkolatlan kíváncsisággal figyelte Ed és az ijedt kölyökcica ténykedését.
– Gyere, nézd meg közelebbről is – invitálta Ed közelebb a lányt, mikor meglátta a gyermeki fényt felcsillanni a szemében. Az Ed kezében lévő cica eddig úgy tűnt, megpróbálta magát minél kisebbre összehúzni – bár ez nem volt akkora feladat a számára: kényelmesen megbújhatott Ed tenyerében.
Eleanor óvatosan leguggolt Eddel szemben, és érdeklődve figyelte a remegő macskát. Aztán kinyújtotta felé a kezét. A lány ujjai végigsiklottak Ed meleg kézfején, és mindketten érezték, ahogy a közöttük lévő levegő megtelik szikrákkal. Aztán a kecses női ujjak elérték a selymes macskabundát, Eleanor pedig megilletődötten pillantott fel Edre, majd vissza a cicára.
Milyen más, milyen szokatlan – gondolta magában.
– Megfoghatom? – kérdezte vágyakozóan Edtől, aki egy pillanat erejéig hezitált, mérlegelve a macska szelídségét, de végül engedte, hogy a lány kiemelje a kezei közül az állatot.
Mikor Eleanor ténylegesen a markában tartotta a meglehetősen félénk cicát, az felemelte a fejét, a lány pedig megpillantotta a szemeit. Azok a szépen vágott macskaszemek ugyanolyan hideg-kéken néztek vissza rá, mint az Eleanor családjához tartozóké.
Milyen rég nem hallottam felőlük.
Csakúgy, ahogy a családja sem hallott már évek óta a lányról, aki otthagyva eddigi életét elmenekült valahova Anglia esős részére, ahol talán majd kezdhet valamit magával. Ahol majd képes elfeledni az emlékeket. Nemcsak a jókat, hanem a rosszakat is. Az utóbbiból pedig bőven volt mit elfelejteni.

***

Eleanor órákkal később a hálószobában lévő ágyon ült, ölében a fekete macskával, aki még mindig nem volt hajlandó dorombolni, hiába adott meg neki mindent.
Talán csak idő kell hozzá – gondolta, majd eszébe jutott, hogy Ed és közte sem ment minden a legjobban az elején. A férfi már akkor is élénk érdeklődést mutatott az új dolgok iránt, és kitartóan kérdezősködött Eleanorról, míg a lány csak nyugalmat keresett magának. Mégis továbbra is találkozott a vörös hajú Eddel, mert úgy fogta fel a vele való találkozást, hogy végre valami jó is érte az életben.
Ezt ugyanígy nem mondhatta volna el másra. Volt egy személy, akinek az érkezése sosem teljesült be, bármennyire is várta. És nem csak ő, hanem az egész családja.
Óvatosan felemelte a koromfekete cicát, és farkasszemet nézett a kék ismerős árnyalatával, miközben azon gondolkodott: Ha minden jól alakult volna, most talán még egy kék szemű taggal gazdagodhatott volna a családja.

Eleanor

A már csak megfakult emlékek által kreált hálószobámban voltam, pontosabban az ágyamon ültem és a hegyekre való kilátást szemléltem. Mindig is szerettem megpihenni a nagy rohanásban egy kis időre, és ekkor a szobám bizonyult a legcsendesebb helynek. Az utolsó ott töltöt
t éveim során azonban egyre ritkábban tartózkodtam otthon, ezt pedig ma már mélységesen bánom.
Nem voltam ott, hogy segítsek.
Anyukám akkoriban állapotos volt. Már lassan átlépett a negyedik hónapba, amikor én a mindennapos kimaradásom miatt már alig láttam. Találtam magamnak egy társaságot, amely befogadott – jobban, mint az egész nap édesanyámat pátyolgató családom. De akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy mennyi támogatást nyújthattam volna már csak a jelenlétemmel is anyukámnak. Persze, tizenhét éves fejjel nehezemre esett racionálisan gondolkodnom.
Egyszerűen szörnyű voltam.
Aznap, mikor újból a hálószobámban találtam magam, a kilátást szemlélve, kinyílt a szobaajtóm. Anyukám lépett be rajta, fátyolos tekintettel, amit még az árnyékos helyiségben is ki tudtam venni.
Közelebb jött - szerintem már nem tudta, hogyan is viselkedjen a tőle egyre inkább elhidegülő lányával -, majd helyet foglalt az ágyam szélén, s kezét az ölébe ejtette.
A látványtól megborzongtam. Anyám olyan összetörtnek tűnt, és annyira… magányosnak.
– Mi történt? – kérdeztem, de úgy vettem észre, hogy a hangom elveszik a közöttünk lévő távolságban.
Ő rám emelte hideg-kék szemeit, de nem szólt semmit, hanem könnyek nélküli zokogásba tört ki. Képtelen voltam tovább magamban tartani az érzelmeimet, és éreztem, ahogy arcomra is kiült a rettegés és az elkeseredettség: még sohasem láttam édesanyámat ennyire megtörve.
Aztán megpillantottam a jelet, amiről rögtön fény derült az okra, és arra, hogy mit szeretett volna elmondani nekem.
Kezét alig észrevehetően a már kerekedő hasára simította, majd ő maga is lenézett rá. Láttam az arcát, ahogyan az eddigi szeretetteljes pillantások most átváltottak valami olyanná, amit talán csak körülírni voltam képes, egy szóval megfogalmazni semmiképp sem. Egy anya érzései olyan sokszínűek, és én képtelen voltam megérteni, mennyire érzékeny is lehetett akkoriban.
Elveszítette a húgomat. Azt a – még csak – magzatot, akit már az egész család olyan izgatottan várt, kivéve engem.
Anyukám most mégis hozzám menekült, és tudtam, hogy vigaszt keresett nálam.
Csakhogy nem tudtam mit tenni.
Ahogy visszagondoltam az emlékre, valahogy úgy éreztem, még most sem tudnék.
Nem bírtam tovább a nyomást. Amiképp az emlékemben, úgy a jelenbe is visszatérve zokogásban törtem ki.

***

Eleanor idegesen törölgette az arcát, miközben próbált nem tudomást venni a sajgó pontról a mellkasában, ami az emlékek hatására egyre inkább kezdett erősödni. Nem akart fájdalmat érezni, csak a békés hétköznapokat Ed oldalán.
De hogyan tudnám ezt enyhíteni?- kérdezte magától elkeseredetten. - Vajon haza kellene mennem?
– Hé, kislány, itthon vagy? – hallotta meg Eleanor June hangját, s ahogyan reggel, úgy most is a bejárati ajtó felől, kivételt képezve a tény, hogy most nem Ed jött meg. Ő most a stúdióban volt, szokás szerint.
A lépések és a kulcscsomó csörgése egyre hangosabb és kivehetőbb zajt képeztek, ahogy June közeledett a hálószoba felé. Az ajtóban még a lány könnyfátyla ellenére is ki tudta venni June karcsú alakját és szőke haját, ám csak foltokat látott belőle.
– Mi történt, drágám? – June ellágyította hangját, és óvatosan megkerülte az ágyat, hogy Eleanor mellé telepedhessen le.
– Vigyázz! – Eleanor hangja halványan csendült fel, June mégis tisztán hallotta, ezért körbe pillantott. Az ágyon egy macska kuporodott fel, amit June ugyan észlelt, de csak arrébb terelgette. Most nem ért rá ezzel foglalkozni, mikor a legjobb barátnőjét ki tudja mi lelte.
– El, mit csináltál? Figyelj, nekem elmondhatod – kezdte óvatosan a puhítást, ám Eleanor nem adta be a derekát, és továbbra is kitartóan törölgette a könnyektől nedves arcát.
– Nem mondhatom el… és te sem Ednek. Nem akarom, hogy tudjon erről… - hangja elkínzott volt, majd felpillantott June aggódó szemeibe. – Ígérd meg!
– De hát… - kezdte volna a magyarázkodást, majd egy pillanatra, miközben a kék szemeket fürkészte, elgondolkozott – Rendben van. Tőlem nem fogja megtudni. De neked el kell majd mondanod neki, mi a problémád. Mostanában nem vagy önmagad…
Eleanor rezignáltan bólintott, de az elméjében az ellenkezőjét tette és gondolta.
Ha rajtam áll, soha nem fogja megtudni. Sem ezt, sem a múltam többi részét.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon szép lett... olyan aranyosan körbeírtad a cicát... várom a következő fejezetet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Réka!

      Köszönöm szépen! :) Igyekeztem a legjobban körbeírni a jelenetet. :) És hozom, ahogy tudom. Mindenesetre örülök, hogy várod.^^ Törekszem a legjobbra. :)

      Hayley xx

      Törlés