2013. március 23., szombat

2.fejezet

Sziasztok! Remélem, nem haragszotok nagyon a sok kimaradásért! :) Most egy kicsivel hosszabb fejezetet hoztam, mint legutóbb, remélem, elnyeri a tetszéseteket! Írjátok meg a véleményeteket, és még egyszer bocsánat.
A mostani Zene. Jó olvasást! 

2. fejezet

"If you be my boat, I'll be your sea... I live to make you free"


Napokkal később Eleanor az idősek otthonának auláján sétált keresztül. Lépteinek hangjai megtörték a körülötte feszülő motyogásokat, amiket az idősek és azok hozzátartozóik között folytak.
A lány helyet foglalt Mrs.O’Brien karosszékével szembeni ülőhelyen, majd mély levegőt véve beszédbe elegyedett az idős nénivel. Eleanor minden egyes találkozásuk alkalmával megállapította róla, hogy szörnyen hasonlít a hazájában élő nagymamájára. Legszívesebben kihátrált volna a kialakult helyzetből, hogy ne is lássa a hasonmást, de képtelen volt így tenni. Egyrészt az okból kifolyólag, mert nem tudta volna rábírni magát a néni magára hagyására – hiszen Eleanoron kívül már senki sem látogatta: a családja egyik fele meghalt, a másik része pedig jóformán rá sem bagózott az idős hölgyre. A másik ok pedig, ha már elkezdte a gondozást, akkor addig fog ide járni felolvasni és látogatóba jönni, amíg lesz kihez.
Mindezeket leszámítva Eleanor nagyon kedvelte az öreg hölgyet. Képzelni sem tudta, hogyan reagálna arra, ha már nem lenne kihez bejönnie. Meg volt már az a rutin az életében, amiből nehezére esett volna elszakadnia.
Lassacskán előhúzta virágmintás táskája mélyéről a legújabb könyvet, amit a kedvencének mondhatott, majd kényelembe helyezte magát, s mikor látta, hogy Mrs.O’Brien várakozóan figyeli őt, belefogott az olvasásba.
A szavakat úgy ejtette ki ajkain, hogy azok jelentései értelmüket vesztették elméjében. Csak olvasott, de nem gondolkodott azon, miről is szólhatott az elhangzott mondat. Lassan összefolytak szeme előtt a szavakkal tömött sorok, és elveszett a saját emlékeiben.

Eleanor

Akkoriban hagytam el a hűvös, hegyekkel és tengerrel körülvett szülőföldemet, és jöttem ide, Londonba, miután keresztülmentem néhány súlyos, lelket tipró eseményen. Nem is nevezhettem volna eseménynek, inkább egyfajta keserves dolognak, ami úgy tűnt, a sorsommá vált később. Ennek így kellett lennie, s azóta sem hagyott nyugodni. Mindig visszatért.
Már akkor – két és fél éve – itt segédkeztem, mielőtt megismertem volna Edet. Többek között a nagyapám miatt tértem ide vissza, mert hiába nem hagyott nyugodni a múlt, mégsem akartam elkövetni ugyanazt a hibát, amit anno otthon. Nem lettem volna rá képes.
Másrészt, mindenképp jóvá akartam tenni hibáimat, ezért is döntöttem akkoriban úgy, hogy az idősek otthonában élő nagyapámról fogok gondoskodni, és rendszeressé teszem a nála tett látogatásaimat. Ehhez persze kellett egy átmeneti lakás Londonban, vagy annak környékén, amit akkoriban nehezen tudtam finanszírozni – jobban mondva, sehogy. A támogatást egyedül a nagyapámtól kaptam, aki – a múltamról mit sem sejtve – úgy fogadott el, ahogy voltam.
Egyik ilyen alkalommal, mikor az intézményben jártam, a találkoztam valakivel, akit akkoriban még tehernek gondoltam az így is összekuszálódott életemben, bár, visszatekintve, talán az volt a legjobb, ami akkoriban történhetett velem.
Bár a találkozásom az akkori kusza, vörös tincsekkel megáldott Eddel nem volt épp fájdalomtól mentes. Szó szerint belebotlottam az intézmény folyosóján, majd mikor gyengéden felsegített, s én belenéztem a mélykék szempárba, megrettentem.
Sosem voltam az a típus, akit könnyen kilehetett zökkenteni a nyugalmából, hiszen többéves gyakorlatom volt már benne, azonban abban a pillanatban, mikor tekintetünk találkozott, felborulni látszott a belső egyensúlyom, amit csak nagy nehézségek árán tudtam megalkotni.
De azok a szemek.
Egyetlen pillantásukért is újraéltem volna az esést. A pillanatot, mikor találkozott tekintetünk, s ahogyan karjait észrevétlenül körém fonta, mindezekkel együtt bűvkörébe vonta elmémet. Abban a pillanatban úgy éreztem, hirtelen már nem kapkodtam levegőért, kijutásért küzdve a szörnyű valóságból, amiben már évek óta fuldoklottam.
Számomra hihetetlennek tűnt az a véletlen egybeesés, ami abból adódott, hogy akkoriban Ed is az egyik rokonát jött meglátogatni, azonban biztos voltam benne, hogy ha nem lettem volna ott nagyapa miatt, sohasem ismertem volna meg.
Az ütközésünk után úgy fél órával láttam meg újból, miközben átsétált a társalgón, zaklatottan, zilált kisugárzással, ami miatt úgy gondoltam, hogy problémája akadt valamivel kapcsolatban.
Figyelmesen néztem őt, a könyvem rejtekében, amit mindaddig felolvastam nagyapának, majd mikor Ed tekintete rám villant, tudtam, hogy elpirultam, mégsem bírtam elkapni a szemeimet.
Azok a mélykék szemek, melyek közelről a tengert idézte vissza, teljességgel megbabonáztak.
És még mindig hallom a víz békés morajlását. Csodálatos.

***

– Biztos, hogy ilyen tetoválást szeretnél? – kérdezte Ed a nyomtatott papírok egyikét szemlélve. Az ágyon ültek, törökülésben, közvetlenül egymással szemben, miközben beszélgettek. Ritka alkalmak voltak az ilyen délutánok mostanság - mikor Ed nem rohant el a stúdióba, hogy az albumát bővítse -, azonban mindig megpróbálták a lehető legjobban kihasználni őket.
Eleanor kénytelen volt visszafordítani figyelmét Ed arcáról, amire a lemenő nap fénye a függöny segítségével lágy mintákat rajzolt. Megbabonázta a férfi látványa.
– Igen – mondta határozottan, egy bólintással egybekötve. Aztán látta, ahogy Ed szája szegletében mosoly bujkált, és ő sem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Azt hittem, hogy valamilyen ábrát szeretnél… - kezdte vonakodva Ed, nem befolyásolás céljából, inkább csak érdeklődve feszegette tovább a témát. Biztos volt benne, hogy Eleanor nem fogja megbánni a leendő tetoválását.
– Eddig én is úgy hittem, de végül ezt kifejezőbbnek találtam.

Eleanor már jó ideje gondolkozott azon, hogy tetováltat valamit a testére, ami majd öröklétű lesz. Eddel sokban különböztek e téren, hiszen amíg a férfi mindkét alkarját színes képek és ábrák borították be, addig Eleanornak ez lesz majd az első.
– Ugye tudod, hogy fájni fog? – Ed a lány kezéért nyúlt, és gyöngéden összefűzte ujjaikat.
– Nem érdekel más, csak a végeredmény – jelentette ki Eleanor nyugodtan, egy pillanatra elkapva a tekintetét, közben azon gondolkodva, hogy elég lesz-e az a kevés pénz, amit erre spórolt meg. Tudta, hogy Ed kipótolta volna neki, de nem akarta.
Persze, részben már így is egy kasszából éltek, de Eleanor mindig megpróbált saját magáról gondoskodni.
Régebben megtanult egy – nem épp legális, de – rövidtávon sikeresnek bizonyuló pénzkeresési módot, ami múltját is megkeserítette.
Most mindössze csak a jelennel akart foglalkozni, semmi többel. De a múlt egyre inkább megkísértette.

***

Eddel kéz a kézben sétáltak London főutcáján, miközben mosolyogva hallgatták June vidám csacsogását arról, milyen lakást találtak észak-Londonban a barátjával, James-szel. A pár Ed baráti köréhez tartozott, s ezzel együtt Eleanoréhoz is. James-szék öt éve éltek boldog párkapcsolatban June-nal, és Eleanor néha már azon gondolkozott, mikor lesz az esküvő, annyira egymáshoz illettek.
A boltok és az utcalámpák fénypontjai ámulatba ejtették Eleanort, s örült, hogy végre kikerülhetett London szegénynegyedéből – ami a város egy nyugati részén volt. Ők is ott laktak, egészen közel a negyedhez, épp ezért nem volt sohasem kedve a lakásban tartózkodni, és minden alkalmat megragadott, hogy kikerüljön onnan.
– Mit gondoltok, belefér még egy sör az estébe? – kérdezte James egy cinkos mosollyal, végig nézve a társaságon, Eleanor pedig tétován pillantott fel Edre, akinek láthatólag nem volt ellenvetése. June jókedvűen szólt rá a lányra:
– Gyerünk El, valamivel meg kell ünnepelnünk a szerencsénket, hátha többször is felénk merészkedik a jövőben!
June sokszor dobálódzott a „szerencse” szóval, abból is adódóan, hogy ír származású volt. A hiedelmekkel ellentétben nem volt vörös hajú, hanem Eleanorhoz hasonlóan szőke, de teljesen más árnyalatú hajkoronával rendelkezett.
Eleanor a noszogatás következtében beadta a derekát, Ed pedig mosolyogva megszorította a lány meleg kezét, és együtt követték az előttük haladó boldog párost. James egyik kedvenc sörözőjébe mentek, majd beültek egy bokszba, és három üveg sört, meg egy poharat kértek. Ugyanis amíg James-szék üvegből tervezték elfogyasztani a szeszes italt, addig Eleanor épp csak a koccintás erejéig akart inni. Nem volt azaz alkoholt kedvelő típus, régóta odafigyelt arra, hogy mennyi az annyi. Megtanulta, hogy nem szabad túlzásba vinni, mert abból hatalmas baj keletkezhet.
– A szerencsétekre! – emelte meg Eleanor a félig teletöltött poharat, és mosolyogva koccintott a vigyorgó June-ékkal.
– És részesedést kérünk, ha újra meglátogat titeket! – Szólt bele Ed, szokásához híven átvéve a többiek hangulatát, nevetve elegyedett beszélgetésbe a barátaival.

Eleanor néha-néha beleszólt a kitudja mennyi ideig tartó könnyed csevejbe, de egy idő után valami elvonta a figyelmét. Egy alak, aki az ajtónál állt, és mintha őt figyelte volna.
Finn.
Eleanor összerezzent a hidegtől, ami végigkúszott gerincén, és rémülten kapta el a fejét a végtelenül ismerős férfiről. Ed homlok ráncolva pillantott le a most verejtékező Eleanorra, de a lány könnyűszerrel meggyőzte őt arról, hogy nincs miért aggódnia.
– Csak fázok – mondta kimérten, majd hagyta, hogy a férfi ölelésébe vonja.
– Na és, Eleanor – hallotta meg June kedves hangját – mi a helyzet otthon?
Otthon.
– Otthon? – kérdezte a lány összehúzott szemöldökkel.
– Mármint, nem terveztek még elköltözni onnan? Olyan kicsi az a lakás, na meg a környék… - folytatta June sopánkodva, mire Eleanor végre válaszolt:
– Most nincs rá keret. Amíg Ed az albumán dolgozik, én alig kapok valamit az államtól, meg az alkalmi munkák sem fizetnek valami sokat.
– Nem baj, legalább ti ott vagytok egymásnak - mosolygott rá melegen June, mire Eleanor még hozzátette:
– Persze, de Ed az albuma miatt sokszor nincs is velem a lakásban, így mostanság elég egyedül érzem magam ott. Részben emiatt járok be többet az idősek otthonába is – Eleanor hangja a mondat végére elhalkult, tekintete pedig az asztallapra meredt.
Szorítást érzett a derekánál, mikor Ed köré fonta a kezét.
– Egyedül érzed magad? – kérdezte Ed csendesen, mire a lány aprót bólintott.
– De már nem kell sokáig, ugye? Lassan készen vagy az albummal, nem?
 Eleanor megértette a dolgok menetét, s azt, hogy mennyi időbe és munkába telik valami – bármi, amivel az ember sikereket akar elérni. De akkor is hiányolta Edet hazulról.
– Khm, hát, még van egy kis dolgom vele, a menedzser szerint kellene még néhány dal… de utána többet leszek otthon. Meg fogjuk oldani – ígérte Ed, és hagyta, hogy a lány a vállára hajtsa a fejét.
Ujjaik összekulcsolódtak az asztal alatt, és abban a pillanatban nem voltak ott a barátaik és a többi ember, csak ők ketten.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Réka!

      Köszönöm szépen, hogy írtál!^^ Igyekszem vele - ha lehet, most jobban, mint ezzel a fejezettel. :)

      Hayley xx

      Törlés
  2. Szia!!! :)
    Nagyon jó rész lett, mindenből volt benne ami kell. :D:)) Nagyon várom a folytatást. Így tovább. :)
    Xx Noémi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Noémi! :)

      Nagyon köszönöm, hogy írtál, jól esnek a szavaid! :) Remélem, hogy a következő fejezet is ugyanennyire elnyeri majd a tetszésedet, ahogy az eddigiek! :)

      Hayley xx

      Törlés