2013. március 9., szombat

1.fejezet

Helló! Meghoztam az első fejezetet, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, sokat dolgoztam rajta. :) A mostani zene ez lesz. Jó olvasást!


1. fejezet

Eleanor reggel kényelmes léptekkel indult el célja felé, mihelyst kétszer is ellenőrizte, hogy mindent rendesen elzárt-e az albérletben, és bezárta-e a bejárati ajtót. Ugyan, ki tudhatta itt előre, melyik lakás lesz legközelebb kifosztva? Nem volt a legjobb környék, azonban annyira veszélyes sem volt, Eleanor mégsem szeretett kockáztatni. Nagy kulcscsomóját zsebre vágva a lépcsőn lefelé menet kettesével szedte a fokokat, majd rögtön megtorpant, mikor kilökte maga előtt a nehéz fém ajtót. Arcon csapta a hideg szél, csak úgy, mint minden egyes alkalommal, mikor útnak indult Londonban.
Nem viselte mindig olyan rosszul, ha kilépett a fagyos külvilágba, viszont akkor csakis azért, mert Ed vele volt, és fogta a kezét.
Még ebben a dermesztő időben is érzem a belőle áradó meleget.
Savanyú arccal összébb fogta nyakánál a mélyzöld kabátot, de vacogásán már nem tudott sokat segíteni.
A legelső útja a londoni Charing Cross Kórházba vezetett. Nem volt beteg, éppen ellenkezőleg, azokon akart segíteni, akik életük nagy részében egészségügyi problémákkal küzdöttek.
Megérkeztével szembesült a ténnyel, hogy a kórház első emelete teljes mértékben meg volt töltve további segédkező emberekkel, ami Eleanort egy kicsit jobb kedvre derítette.
A hazájában – ahonnan származott - magától értetődő volt a betegeken való segítség, s még mindig fel tudta idézni az ott élő emberek arcát, azzal a barátságos arckifejezéssel, amivel őrá néztek, vagy bárki másra. Azonban itt Londonban, ahogy tapasztalta, az itteni emberek rettentően kirekesztőek voltak a nem ’angol’ származású feleikkel. Sokszor a hányinger kerülgette azoktól a mélyreható, komor pillantásoktól. Ilyenkor mindössze azt kívánta, bárcsak otthon lehetne.
Eleanort hamar behívták, talán kissé korábban is, mint ahogy azt alapesetben tenni szokták a páciensekkel. Az önkéntesek, akik már gyakorlottak voltak, levettek egy bizonyos vérmennyiséget tőle, míg Eleanor elbeszélgetett az ügyeletes orvossal. Jó kapcsolatot ápolt az itt dolgozókkal, hisz’ mikor nem vért adni jött, akkor az időseknek fenntartott épületben segédkezett. Ha pedig nem ott, akkor a gyerekek részlegénél – bár magának és csakis magának beismerte, hogy ilyenkor végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. Alig tudott valamit tenni értük és a gyógyulásukért, mégis ott volt, és tette az előírtakat. Ez a gondolat adott neki erőt a kitartáshoz, akármennyire is lesokkolta a beteg gyerekek látványa.
Így hát nem volt egy titkolt dolog, miszerint szociális gondozás terén akart feltörni - és megélhetést szerezni - a nagyvilágba. Ed pedig értékelte az Eleanorban lévő elkötelezettséget ez iránt.

Ed jelenleg a stúdióban tartózkodott, s az ott lévő kanapén elterpeszkedve fejét a tenyerébe hajtotta. Hatalmasat szusszantott, mielőtt beletúrt vöröslő tincseibe. Aztán megemelte fejét, tekintetét pedig kétkedve szegezte menedzserére.
– Akkor még három szám? – Kérdezte bizonytalanul a feketébe öltözött férfitól.
– Minimum. A huszonegyes szám - itt Ed elméjében egy pillanatra feltűnt Eleanor arca, akinek kora megegyezett ezzel a bizonyos számmal -, úgy tűnik, az a szint, amit ez évben el kell érned. A stúdió főnökével ugyan megpróbáltam ezt lealkudni, de nem engedett.
Ed nem látott Billy arcán sajnálatot, vagy bármiféle együttérzést, de a hangjában ott rejtőzött valami ahhoz hasonló él. A menedzsere pontosan tudta, min megy épp keresztül Ed, már csak azért is, mert a fiatal srác előtt voltak már szintén zenéléssel foglalkozó ügyfelei.
Ed megropogtatta ujjait, majd felállt.
– Rendben, meglesz. – Jött a rövid válasz, majd egy határozott kézfogás után magára maradt a stúdiószobában.

­­***

Odakint álltak, a második emeleti lakás apró erkélyén. Ed kezében egy félig elszívott cigaretta rejtőzött, miközben Eleanort figyelte.
– Biztos, hogy jól vagy? – Kérdezte aggódva a lánytól, s a még szabad kezét a puha női arcra simította, Eleanor pedig csak bólintott, miközben megpróbálta elnyomni a gyomrában feléledő pillangókat, amik még annyi idő elteltével is ott voltak, válaszolva Ed mindennemű mozdulatára.
– Persze, csak a vérvétel, tudod... – Nem beszélt sokat. Valóban émelygett egy kicsit, de mindezek okának tényleg csak Ed által kiváltott lepkéket hitte, azonban ezt be nem vallotta volna a férfinek. Hiába voltak együtt annyi ideje, az érzelmeiről nehezen tudott nyíltan beszélni.
– Már megint nem ettél utána, igazam van? – Kérdezte Ed, hangjából kicsengő megrovással, ami inkább tűnt aggodalomnak. – Egyre inkább aggaszt, hogy akkora rendszerességgel adsz vért. Tartok tőle, hogy egy idő után teljesen legyengülsz majd tőle, nem beszélve arról, milyen keveset eszel. – Ed hangja tele volt keserűséggel, miközben Eleanor csendesen figyelte, amint a férfi arckifejezése folyamatosan váltakozik. Úgy érezte, sohasem tudna betelni látványával.
– Tudom, hogy igazad van. De ez fontos nekem. – Eleanor a férfi dereka köré fonta karjait, így melegen tartva kettejüket a londoni hidegben.
– Csak aggódom érted… - Ed gyorsan elnyomta a cigijét, majd ujjaival végigszántott a szőkés tincseken. Akár a méz – gondolta.
Lehajolt, s miközben ajkait a lány homlokára helyezte, alkalma nyílt beleszimatolni azokba a kusza tincsekbe. Az illatuk határozottan megegyezett a mézeskalácséval, Ed számára legalábbis ezt idézte elő.

***

Éjszaka felkuporodtak a kétszemélyes ágyra, Eleanor pedig a takaró alatt közelebb húzódott Edhez, és szorosan hozzábújt. Majdnem mindenegyes este így telt, kivétel volt azonban, mikor Ed sokáig dolgozott a stúdióban, vagy mikor közösen kimozdultak az albérletből, esetleg néhány közös barátjuk feljött hozzájuk estére.
Eleanor tisztában volt azzal, hogy a vele egykorú huszonéves lányok az idejük nagy részét bulizással, vagy az egyetemeken való tanulással töltik, de ő nem érzett vágyat ezek iránt. Teljesen meg volt elégedve az angol nyelvtudásával - mert ez a nyelv nem számított az anyanyelvének -, és a négy év gimnáziumban szerzett tudásával. A múltjával volt mindössze problémája, s visszagondolva rá, elfogta a rosszullét. Nem akart egyebet az élettől, csak nyugodt, csendes hétköznapokat, azzal az emberrel, aki végre igazán közel férkőzött szívéhez.
Ed gondolatai némileg másneműek voltak. Nem akart itt lakni, arra vágyott, hogy elvihesse innen Eleanort, jobb körülmények közé, hogy a lánynak ne kelljen alkalmi munkákat végeznie. Elméletben, ha sikerülne befutnia az első albumával, többé nem kellene itt rostokolniuk. Ed két okból írt dalokat, majd zenésítette meg őket: egyrészt szeretett zenélni, másrészt Eleanor miatt. Számára ő volt a megtestesült múzsa, a legtöbb dala a lányról szólt, és már a kezdetek kezdetén elhatározta, hogy soha nem fogja őt cserbenhagyni. Ezzel együtt pedig Edet sem fogja magára hagyni a szerelem érzete és a múzsája. Szinte biztos volt benne, hogy ez az eshetőség sohasem fog bekövetkezni nála.

Eleanor

Megannyi színben pompázó virág terült el előttem. Vöröslő rózsák lepték el lábaimat, simultak bőrömhöz, mégsem hegyes tüskéik ejtettek bennem kárt. Elállt a lélegzetem a látványra, amivel a naplemente narancsos fénye további árnyalatokat varázsolt a virágoskertre. Talán nyár lehetett a meleg szellőből ítélve, amely meglibbentette ruhám szegélyét. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet.
Az otthonom.
Nagymama alig néhány méterre állt tőlem, a virágait szemlélte, majd felém fordította fejét, és megláttam a szemeit, azokat a hideg-kék szemeket, amik kedvesen pillantottak rám.
Könnybe lábadt a szemem, hogy viszontláthattam őt. Annyi éve volt már annak, hogy hátrahagytam őt és a szüleimet. Olyannyira hiányoztak már, de nem mehettem vissza.
Zokogva pillantottam le kezeimre, amik a vörös rózsaszirmokat érte, s visszaidéztem azokat a régi megsárgult emlékeket, amik szereplői a családom tagjai voltak. Régi életem mindannyiszor színesen derengett vissza elmémben - bár az eljöttem előtti utolsó éveket szörnyű érzés volt felemlegetnem -, a jelenlegi pedig szürkén tárult elém.
Borzalmas volt.

***

Eleanor rázkódó vállakkal ébredt Ed erős karjai között. Az aggódó mélykék szempár áthatóan figyelte az összepréselt szemhéjakat, amikből patakzottak a könnyek.
– Minden rendben lesz! El fog múlni… - Susogta a zokogó lány mézszín hajába, de hosszú percekbe telt, mire Eleanor teljesen lehiggadt. Miután végleg megnyugodott Ed illatától, megpróbált újból elaludni, azonban még órák múltán is hallgatta Ed nyugodt szuszogását feje fölött.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Hayley!
    Ha azt mondanám imádom, sem a megfelelő szót használnám; mindemellett pedig borzasztó jól írsz!
    Nagyon kíváncsi vagyok mi is történt a múltban, amiért Elenornak Londonig kellett "menekülnie(?)".
    Csodálatos rész lett! Alig várom a következőt! :)

    xoxo Amelia!

    VálaszTörlés
  2. Szia Amelia! :) Örülök, hogy újra itt talállak, és hogy megtiszteltél a véleményeddel, igazán köszönöm! Nagyon jólestek a szavaid! :)
    A történetről szólva, Eleanor egy elég összetett személyiséggel rendelkező nő, de remélem, hogy az apró, 'elejtett' jelekből majd sikerül kideríteni a történetét, és persze azt, honnan is származik valójában. :)
    Ó, nagy terveim vannak ezzel a fanfictionnel! :3 És igen, a helyes szót használtad, nem hiába adtam ezt a címet. ;)
    A következő fejezet pedig jövőhét hétvégén jön, remélem az is ugyanennyire elnyeri majd a tetszésedet!^^

    Hayley xx

    VálaszTörlés
  3. Szia!! :))
    Úgy örülök,h van végre magyar Ed-es fan fiction!!! :)) És ráadásul jól is írsz szóval nagy az öröm. :D:) Én is angolt olvastam eddig, de azért ez így csak jobb. :) Nagyon várom a folytatást! És így tovább. :))
    Noémi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Na, akkor köszöntelek téged is itt! :) Én sem találtam még sehol, sőt, sajnos még angolul sem fogtam bele, de már tervezem. ;) És nagyon köszönöm a támogatást és a dicséretet, igazán örülök, hogy tetszik! :) Hétvégén jön az új fejezet (minden hétvégén lesz friss), úgyhogy kitartás! (mellesleg én is tudni szeretném, mivel fog végződni, mert még csak az eleje van meg x) :) A lényeg, hogy mindenképp hozok valamit. :)

      Hayley xx

      Törlés